"Kapjátok a képeket?"

Moszkvai gyalogos forgalmi dugó

I. Péter fogata - forgalomból kivonva

Történelmi mellékhelyiség

INION RAN - XXI. században

A hősök

Reggelente mókuskodni járok

A nagy rejtély körül kezd felengedni a köd. A napokban két független szakértő véleményét kértem ki, és hallgattam meg. Úgy hozta a sors, hogy a társadalom két különböző rétegéből szerezhettem információt a visszatérő „baton-bulka” kérdésről. Az egyik ilyen forrás egy hölgy, aki korai bábuska korban van és épp hazafelé ballagott, mikor beszélgetésbe elegyedtünk. Amikor neki szegeztem a kérdést, akár az utcai rabló a pisztolyát, elárulta ijedtében, hogy a férje pétervári ő pedig moszkvai. Elmesélte, hogy amióta házasok azóta vitatkoznak épp ezen a kérdésen. A lényeg a lényeg, hogy a férje a kenyeret bulkának hívja fajtájától függetlenül, a felesége pedig batonnak. Majd konyhai filozofálásba merült, hogy a batonban kevesebb élesztő van és valamiért lágyabb íze van. Hogy én is eláruljak valamit, elmagyaráztam honnan jöttem és miért is érdekel engem ennyire ez a kérdés. Elmosolyodva mesélni kezdett a bábuska, hogy az egyetemi évei végén a legjobb barátnője Magyarországba emigrált. Az barátnője az egyetem elvégzése után hozzáment egy néhai Andráshoz, kinek a nevét kiejteni egy egész mutatvány volt a mesélő bábuska részéről. Azóta nem tudtak kapcsolatba lépni egymással az orosz hölgyek.

Egy másik áldozatom inkább egy önkéntesnek nevezhető, hiszen magától hozta fel ezt az összefüggést, a Moszkva-Pétervár közötti kenyér elnevezési szokást. Az nap épp a modern társadalomról tartott előadást a politológia és szociológia professzora, aki a szóbeszéd alapján a szakma nagyágyúja. A professzor a szfinx rejtélye alapján sajnos már három lábon jár. A mondani valója központi része az volt, hogy a modern társadalom úgy, ahogy az elmélet elképzeli nem létezik. Azzal magyarázta ezt, hogy a modern társadalom egyik jellegzetessége a standardizáció, egységesítés és ehhez hasonló további szinonimák. Azonban azzal támadta meg ezt, hogy nem csak egy nemzeten belüli hasadások lelhetők fel a világ több országában, de a nyelvi különbségeket is ehhez a jelenséghez sorolja. Ekkor jött a kenyér példa, hogy „tessenek látni, milyen egy modern társadalom az, amikor Moszkvában batonnak hívják a kenyeret, Pétervárott pedig bulkának?”. Nem szándékozom a modern társadalom valóságosságáról gondolkodni és kedves olvasót terhelni vagy untatni, azonban úgy érzem, hogy a baton-bulka rejtélye még mindig megoldatlan!

Egy másik nem oly nagy rejtély lehet az, hogy vajon a tudósító mégis mivel van elfoglalva? Jogos az a gondolat, hogy ennyi idő alatt Moszkva legtöbb nevezetességét meglehet látogatni, sőt az arany-gyűrű egy-két részét is fellehet fedezni. Kezdhetnénk azonnal az Abramcovóval, mivel nem messze van a szállásomtól. Bevallom az a kívánság, hogy elugrom Kazanyba nem fog megvalósulni.

A heti menetrendem egyszerű. Délután négy órától tartják az egyetemi órákat, amiket itt pároknak hívják. Ezek az órák állandósága annyira stabil és kiszámítható, mint a nyári zápor vagy Batmannek a Joker. Az órákon kívül viszonylag sok idő marad elméletben, gyakorlatban azonban mégsem. A beutazásom a fővárosba másfél-, két óra attól függően hová akarok menni, értelemszerűen ennek duplája a napi oda-vissza utazás időtartama. Tehát, ha csak az órára akarok beérni, akkor legalább délután kettőkor kell elindulnom. Ez úgy van kiszámolva, hogy nem ebédeltem és valószínűleg késve esek be, mint a néhai szaktársam krónikus késés hajlama. Ezért mindennap bent vagyok Moszkvában reggel kilenc-tíz órától este kilenc-tíz óráig. Amikor nincsenek órák, akkor pedig a történeti könyvtárban csücsülök. Ha muszlim vallású lennék, akkor számomra nagyjából olyan ez a könyvtár akár a Mekka. Persze vannak ennél sokkal izgalmasabb helyek is számomra, viszont a történeti könyvtár elektronikus katalógus tárgy és témakör szerinti böngészője egy áldás. Az első napokban a könyvek mennyisége, amikhez hozzányúltam és áttekintettem akkora könyvoszlopot generált, mely alatt majd beleroskadtam míg az olvasó terembe elcipeltem azt. Felállva tőlük a világ sürög forog körülöttem, én pedig részegen battyogok a mellékhelyiség felé.

Összességében őszintén összeömlesztve napi összetételemet ez az összesség jön össze. Ölembe esett megannyi tudás raktára, amiből csak egy falatnyi részletét tudom megkóstólni. Ez az állapot szívemnek fájdalom. A helyzet az, hogy maga az élet is ilyen. Annyi mindent lehet csinálni és annyi felé lehet elindulni, hogy átgondolva döntésképtelen apóriába eshet az ember. Ilyenkor eszembe jut az a pszichológiai eset, amikor bemegyünk egy boltba és a választék szűkössége révén legfeljebb két termék közül kell választani. Ez nem okoz gondot úgy gondolom. Ezzel szemben ez a könyvtár és maga az élet akkora választékot nyújt, mint a kapitalista túltermelés reklámok hadával ellátott piaca. Persze jogos az az álláspont, hogy aki nem tudja mit akar, nem fog tudni választani, amikor eljön a választás pillanata. Ebből a szempontból egy általános női szindrómában szenvedek egy cipő boltban. Érdemes persze megjegyeznem, hogy képviseljem további ellenérveket, hogy minek annyi cipő, ha csak évszakonként egyre van szükségünk. A többi csak díszként porosodik, akár a felhasználatlan tudás, nagy pazarlás. Hadd védjem meg magamat ezúttal, maga a cipő vásárlása vagy a tudás felhalmozása is egyfajta örömet szerezhet a megszerzőjének embertől függően. Ez olyan, mint az erdei mókusok esete a különféle magokkal. Öntudatlanul az erdő valamennyi fája nekik köszönheti, hogy termékeny földre ért. Mivel ezek a jószágok szorgosan gyűjtik a magvakat, de a nagy gyüjtés közepette a magvak egy részéről megfeledkeznek. Mókusoknak pazarlás, de magvaknak megváltás. Azok mindenféle üregekben és kiásott odúkban kicsíráznak, s végül pont a helyi mókusoknak adnak otthont.

Winter is coming

Őszi szürke hétköznapok nehezednek, hiába öltözik be a természet tarka színekbe. A nyári könnyedség múlik, téli fagyról hallani a beszélgetésekben is. „A tél közeledik”, érezni a nők cipőválasztásán, a reklámfalak suba vásárt ordítják, a meghűlés elleni gyógyszerek plakátjai pedig gombamód bukkannak fel a városban. A téli piszkos hófehér öltözékét várja Moszkva.

Az épületek és maga a város építés, ahogy említettem autó centrikus. A hat sávos belvárosi utak árulkodóan azt sugallják, hogy nem gyalogosoknak építették. A helyenkénti kis utcák leginkább összekötő szerepet töltenek be, mintsem a város szerves részei lennének. Homlokegyenest ellentétes berendezkedése van a városépítésnek, mint a kis utcás olasz vagy cseh városok. Ezúton köszönöm Budapest építészeinek, hogy hellyel-közzel gyalogos barát belvárost emeltek, s a mostani törekvések is afelé haladnak. A kis utcás városokban kellemes környezetben lehet sétálgatni és felfedezni a (bel-)város rejtett kis zugait, ahol jutalomként az ember rá lel hangulatos éttermekre vagy bármilyen más egyéb vengédlátóipari egységekre. Ilyen téren Budapest a mai napig tartogat számomra valami meglepni valóval. Ezzel szemben mostohán bánik a gyalogossal a hatalmas Moszkva. Nem fog pepecselni és a hátsó feledet megtörölni, amikor betévedsz egy vengéglőbe. A gigász puszta kisugárzásával fog elámítani. A terek, az utak és épületek nagysága, Moszkva nagyságos aszony ’n a g y s á g a’ és bája. E nagyság, ha jó időben látod megvakít és elszédít. Példának említeném a napsütéses órákat, amikor a Moszkvai Állami Egyetem mellet sétálunk. Az épület tornya ilyen órákban a szemünkbe csillantja azt a tudást, amit az ember itt kaphat meg. A templomok hagymakupolái pedig isteni szikraként pompáznak szemeink előtt. Közelebb tekintve viszont felfedezzük a keleti-kereszténység keresztjén a tüskéket. Nem azt akarom mondani, hogy olyan ez, mint a rózsa tövise, ez egy egyszerű praktikus védelmi eszköz a város légierejétől, ami mindenhová leszáll és pottyantya ürülékét rosszabb esetben a fejünkre.

Az Állami Nyílvános Történelmi Könyvtárat látogattam meg a napokban. Úgy nevezett „Kitaj-Gorod”-ban található a főépülete. Félreértés ne essék, az elnevezés rég múlt időket őrzi, nem a helyi china-town. Mégis különbözik valamelyest a többi közlekedési csomóponttól, az „Arbat”-ot leszámítva. Kezdjük a metró megállónál, ahol kijövet a „Szlavjanszkaja” téren találjuk magunkat. Kirill és Metód a pravoszláv keresztet tartva megjelölték, hogy Kitaj-Gorod az szláv. A tér vonzáskörében pedig monostorok és templomok sokasága rejtőzködik tekervényes kis utcákban, amelyek tele vannak igazán orosz gyorsétkezdékkel. A budapesti bábuskához hasonló ételeket kaphatunk, ám ezek a büfék szakosodtak. Az egyik kedvencem a „Kroska Kartoska”, ami nagyjából pindur krumplit jelent. Az ellentétek országában ne higgyük, hogy a burgonya, amit itt kapunk az magyarországi standard darab. A Kroska Kartoska két öklömnyi tömör-gyönyör, mivel különféle ízesített krumplipürével van töltve, amit kedvünk szerint állíthatunk össze. A levesük se rossz. Viszont a fizetésnél lehetőleg ne kézbe adjuk a pénzt, rakjuk csak le a kassza melletti aprópénz tartóba. Persze megkérdeztem mégis miért van ez a szokás, mire legtöbben a „csak” választ adják mivel valószínűleg maguk se tudják. Egyik helyen azonban elmosolyodva elárulta egy bábuska, hogy a pénzt kézbe adni a fekete piacon szokás. A könyvtárba eljutva azt vettem észre, hogy kevésbé szovjet. Nincsenek hatalmas belmagasságok, se márvány, nincs kétrétegű biztonsági rendszer. Itt minden családias és az elektronikus katalógusokat teljes mértékében használják, sőt anélkül nem igazán tudunk bármit is kezdeni.

Ahogy teltek ezek a napok egyre erősebb kéztetést érzek kifejteni, hogy az orosz, az lehet orosz és orosz a hétköznapi magyar nyelvben – valójában „russzkij és rosszijanin”. Az egyik orosz, aki ízig vérig szláv verejtéket fejt ki magából és nagyjából megfelel annak, amit Magyarországon látunk orosznak. A másik orosz, pedig oroszországi. Minden orosz egyben oroszországi, de nem minden oroszországi orosz. Ebbe a kategóriába belefér minden nemzetség, amely az Orosz Birodalomhoz tartozott. Származhat az kaukázusból, közép-ázsiából vagy szibériából. Első blikkre kocsmákban is ezen megy a filozofálás, ahogy láttam egy dagesztáni és egy orosz férfi között. Nem kell azonban kocsmába menni, az MGU-ban ezzel is foglalkoznak. Nagy fejtörést okoz ez nekik, mert ezeknek a ’megjelöléseknek’ vannak támogatói és ellenvetői a poszt-modern oroszországi társadalomban. Az embereknek szüksége van a történelmi mítoszra, hogy önidentitásuk legyen, mivel anélkül szétszélednének és mindenki a maga útjára ered jobb esetben, rosszabb esetben egymás torkának. A Krími történésekben is a történelmi mítosz kivette a részét - meséli nekem egy professzor asszony. Ezután lehet rokonszenvezni magyaroknak az oroszokkal, mivel itt a déli népek hasonló helyzetben vannak, mint az afro-magyar közösség. Mondjuk azt a különbséget látni lehet, hogy az oroszországi dolgozni fog és akar. Így végül Moszkvának hamar meg kell küzdenie hasonló problémákkal, amikkel Párizs küzd.

Papírok és nők

Oroszországba kiutazni papírmunka és türelem, ott élni vagy éppen túlélni viszont egy robinsoni folyamat. A távolból hallottak és látottak messzi nem fedik a valóság mindennapjait, persze erre számítani lehetett. Ez olyan, mintha túlvilágba kerülsz, lehet számítani rá, de felkészülni nem. A reggelek hűvösek, a délutánok melegek, az esték hidegek. Ha ősszel elővárosból bejárunk Moszkvába és figyelünk megjelenésünkre, úgy tűnik legalább két teljes felszereléssel kell elindulnunk a városba. Egy öltözéket a reggeli és az esti hideg ellen, másik öltözéket pedig a találkozóhoz illendően választunk. Azonban úgy látszik az orosz nők ez alól kivételt alkotnak, mert nem állítja meg őket se az eső sem a szél, hogy ne legyenek nőiesek. Akik pedig nem követik a divatot, azok káposztaként vonulnak be a városba. A távolságok és az idő mértékegysége kitágul. Száz kilométer semmiség, fél órát pedig nem is számolnak. Hiába van hivatalosan kiírva valami az csak útmutató, nem a dolgok rendje. Egy büróba, ha fél órával ügyfélfogadási idő után vagy akár ügyfélfogadási időn kívül megyünk be, van esély az ügy intézéséhez. Némely hely azonban szigorúan betartja a régi rendet, például az Állami Könyvtár.

Az autóbuszok menetrendje például csak tájékoztató jellegű. Túlzott bizalmam miatt a buszmegállóban ágaskodtam egy órát s nem láttam egy buszt sem, pedig háromnak kellet volna érkeznie az idő alatt. Ami a buszokat illeti itt két fajta van alapvetően, megszokott városi tömegközlekedésre használatos autóbusz és ’irány taxi’, amiket „marsrutka”-nak hívnak. Ezek zömében mikrobuszok és előre megjelölt útvonalon közlekednek. Azonban van saját jellegzetességük, amiket jobb, ha észben tartjuk. A marsrutka nem kapcsolódik szervesen a városi tömegközlekedésbe, tehát a moszkvai egységes vonaljegyünket nem használhatjuk azokon. Érdemes tudni hová mész és mikor kell leszállnod. Egy megtelt marsrutka, addig nem fog megállni, amíg valaki nem szól, hogy kiszállna vagy van szabad helye és a sofőrnek kedve. A sok értetlen fordulat közé tartozik a legendás szovjet tömegközlekedési szokás, amit a marsrutkák tartottak meg. Beszállás után az utasok előre küldik a jegyárat, majd szintúgy utastársaikon keresztül megkapják a jegyüket és a visszajárót is egyben.

Szalad az idő, rohan a város és az emberek is igyekeznek tartani a tempót. Azt szokták mesélni, hogy a moszkvai metrón a XX. sz. elején „mindenki” könyvet olvasott. A XXI. sz. elején úgy látszik „mindenki” a tabletét nyomkodja. Nem túlzok, ha azt mondom, hogy minden tizedik embernek van tablete. Ez a jelenség, ahogy felhívták rá a figyelmem a sok utazás miatt lehet, mert ilyen távolságoknál megéri befektetni egy ilyen kütyübe. Ezért is valószínűleg a moszkvai metrón ingyenes wi-fi szolgáltatás van az utazóknak, mivel térerő itt nincs. A legújabb kutatások szerint egy átlag orosz legtöbb idejét az interneten a szórakoztató tartalmak látogatására használja, ezért valószínűleg a metrón nem Puskint, Tolsztojt vagy Pelevint olvassák, hanem különféle játékokkal játszanak. Belekukucskálva a tabletekbe tényleg sokan játszanak.

Hasonlóképpen az orosz nyelvre is lehet számítani, de felkészülni nem. Persze ezt is tanították, hogy a szerves orosz beszéd eltér a tankönyvekben tanultaktól. Az tény, hogy remekül lehet kommunikálni a tankönyvi orosz tudással szinte mindenkivel, azonban a szerves vagy népi orosz nyelv jócskán különbözik attól. Így számtalanszor kialakult az a helyzet, hogy mondok valamit, amit teljesen megért az orosz ember, annak válasza viszont nyelvi akadályokba ütközik. Ilyenkor jön az a monológ, hogy „mi van, nem értesz az emberi szóból?” vagy „jaj, hogy is mondjam ezt el ’egyszerűen’” . Képzelheti kedves olvasó, hogy Budapesten egész magyaros kiejtéssel és mellette ésszerűen hozzáfordulnak, azonban gyors válaszára értetlenség merül fel. Ilyenkor feltámad az a gondolat, hogy „az ország melyik részébül toppant be az értetlenkedő” vagy „hol tanult meg magyarul”? Az utcáról akár benézhetünk egy elővárosi főiskola tanári karába is. A helyzet hasonló, hisz az utcán a tolvaj nyelv fordulatait használják, a főiskolán pedig azokhoz a hasonlatokhoz és parafrázisokhoz nyúlnak, melyek megértéséhez az orosz kultúrkörben kell élni. Itt elhangzott az is, hogy „egy orosz mond egyet, másra gondol, egyebet csinál”. Az elővárosi főiskolánál maradva az oroszok nemek közti viselkedése hivatalos intézményekben eddigi tapasztalatokon férfi központú. Szemtanúja voltam egy ünnepi üdvözlésnek, ahol nő kollégájukat ünnepelték. Nő kollégái fülre ütően kiemelték magas szakmaiságát és kívántak családi boldságot, ezzel szemben a férfi kollégái kiemelték a családi boldogságát és kívántak további sok boldogságot a magánéletében. Így vagy úgy a helyzet hasonló jellemével kiütközik a hétköznapi életben is, ahol „sok nőnek nem jut férj”. Nem vagyok biztos, de hasamra csapva azt mondanám, hogy ez a demográfiai jelenség a második világháborúnak róható fel. Rátérve egy picit a kulisszák mögé, a férfiak között nyílt titok a házasság mellet szerető tartás, főleg azok körében, akik el is tudnak tartani több nőt. Az eltartás itt anyagi és érzelmi, hiszen a szerető rezsi költségeit is fedezik az eltartó férfiak. Ennek az egyetemen is van visszhangja, ha az ember kicsit füleli a női beszélgetéseket. Sokszor van szó gazdag pasikról, akik ide-oda viszik a fiatal egyetemista lányokat és ez 'menőség' tárgya. Eképpen „a harmadik rómában” azaz elv érvényesül, hogy annyi nőd van, amennyit el tudsz tartani. Úgy látszik Moszkva kitűnő környezetet ad a szürke árnyalatokra.

A felgyorsult idő átitatja a gigászt akár egy szivacsot a víz. A felgyorsulásnak hála vagy átka az emberek súlyos állapota, hamarabb kelnek és később fekszenek. Antonhoz hasonlóan dolgozni kell, többet és többet, mert az árak magasabbak és magasabbak, az élet egyre nehezebb és nehezebb, a Putin egyre Putin, a nyugat egyre fenyegetőbb és fenyegetőbb a hétköznapi emberek számára. Úgy látszik pénz az egyetlen, ami ad időt és teret a pihenéshez a pihéhez hasonló emberekre, akiket minden reggel befújja a munka szele a városba. Ennek ellenére öröm és mámor kapott el, amikor beléptem az Állami ’Lenin’ Könyvtárba. Elvégre a könyvtár a tudás megosztása, a tudás pedig hatalom, a hatalom pedig pénz. Olvasójegy kiállítása hamar ment, viszont a bejutáshoz két kapun kellet átkelnem. Az elsőnél egy morgós őr áll csipogós kaput őrizve. Jobb az ilyen moszkvaiaknak csak biccenteni és tovább menni. A második kapunál egy újabb csipogón kell átmenni, ahol kapunk egy kontroll lapot és mégegyszer átnéznek, hogy mindened meg van e. A sikeres bejutás, ami azért nem ördöngős, de mégis rituáléhoz hasonlatos folyamat, egy kellemes kellemetlen. Földszintről felfele menet az első emeletre magas beltér tárul elénk, melynek mindkét oldalán végig futnak a XX. századi írott vagy mai szóval szólva analóg katalógusok. Persze megtaláljuk itt a digitális katalógusokat is, ám csodálkozásomat tovább tetőzte az, hogy az emberek zöme a régi katalógusokat bújja s mit sem törődnek az üresen álló gépekkel. A korosztály változó, de ami szembe ütő különbség a látogatók körében az, hogy míg mondjuk a Fővárosi Szabó Ervin könyvtár lassan inkább Fővárosi Szép Emberek Kifutójára emlékeztet, addig a Lenin könyvtárban nem látni miniszoknyát. A látogatók zöme szelíden van öltözve, nem figyelem felkeltő ruházatban jelenik meg. A látogatók itt nem sietnek, komótosan sétálnak, itt-ott megállnak. Néhányan a lépcsőkön időznek és jóízűen beszélgetnek. Az idő üteme lassan lép. Minden sarkon található egy információs pult, ahol a könyvtáros nénik segítenek az útba igazításban. Ők sem sietnek sehová, elvégzik a dolgukat s csak azután látnak hozzád. Mikor nincs elveszett lélek, akkor pedig elvonulnak hátrébb és rádiót hallgatva saját nézeteiket ecsetelik egymásnak. A könyvtárban egy raktári kérés legalább két órába tellik, minden könyv, amit leveszel a polcról a kontroll lapra felkerül és a nap végére ki se látszol a pecsétektől. Azonban itt megállnék kedves olvasó, a könyvtár többi részét magam sem fedeztem fel, ennyitől is telítődtem na meg órára kellet mennem. Négy órát töltöttem ott, mégis úgy érzem csak négy percet voltam ott.

Város(iak)

Sokak számára a legszomorúbb kép talán egy gyermek heverő cipője. A kép, amely elsősorban ártatlan emberi élet hiányát szegezi szemünk elé és az eszközt mi örökké várja őt mindhiába, hogy használva legyen. Őszinte leszek számomra egy kiürült, puszta város szomorúbb. A város, mi él és saját karaktere van, akár több ezer gyermeknek ad otthont. Egy halott város többszörösen átadja azt a képet, amely egy gyermek heverő cipője ad át. Eszméletlen szerencsének köszönhetően sok várost épített az ember, s Moszkva különös egy teremtmény.

Egyik este szerencsém volt egy sofőrrel beszélgetni. Nem taxit se nem irány taxit vezet, magánsofőr. A neve Anton; magas, vékony, rövid haja és kiálló homloka jobban kidomborítja a táskás szemeit, vékony cigarettát szív, e mellet házas férfi. Anton maga ötödik éve lakik a gigászvárosban, ahol feleségül vett egy moszkvai nőt. Beszéltettem a kissé nehezen beszélgetésbe elegyedő Antont míg a felettesét várta egy étterem előtti parkolóban. Egy feltörekvő oligarcha magán sofőrjeként dolgozik. A főnöke egy üveg felhőkarcolóban rendezte be irodáját, bank és befektetési szektorban keresi a kenyerét. Amíg ő dolgozik, Anton a feleségét fuvarozza. A szeme alatti táskák minden bizonnyal a munkája miatt van. A pénzügyi szektor vállalkozója reggeltől akár éjfélig is dolgozik a „Visztovocsnaja” metró melletti felhőkarcolóban. Ha a felettese el is tud aludni éjfél és egy körül, Antonnak még vissza kell kerülnie a város másik oldalán található elővárosi negyedbe. Hamarabb kell kelnie és időben el kell vinnie a főnökét az irodába, ami sokszor napi 3-4 óra alvást jelent számára. „Futam az egész nap, de hát kell a pénz!” jellemezte a moszkvai hétköznapokat Anton. A kényelmetlen élet mellett azonban kárpótolja őt az, hogy „Moszkvában mindig történik valami, nem lehet unatkozni”. Jobban beszédbe elegyedve azt is elárulta, hogy „Itt kemények a feltételek, ezek a feltételek kemény embereket szülnek. Túlélünk mindent, bármit is dobjanak ránk, mi élni fogunk!” – a nemzetközi helyzetre utalva. Éppen befejezte az ablakok tisztítását, mire kijött az étteremből az oligarcha szőrmés nyakrészű kötött pulóverében, bátor és magabiztos járása közben a szájából fogpiszkálót babrált. Az este nem volt beöltözve Szürke ötven árnyalatába, így én tovább eredtem dolgomra.

Ahogy meséltem, az étkezés itt nagyon drága, azonban az intézmények működtetnek épületeikben a megszokott „sztolovaja” rendszert, ami megfelel a magyar menzának. Itt ez a legolcsóbb meleg étkezés, amit találni lehet. Az egyik ilyen sztolovaján sikerült ebédelnem egy fiatal férfival, aki elméletben az állam egyik fiatalokkal foglalkozó intézményében dolgozik. Igor szintúgy magas, rövid hajú, szembevágó nagy orrú és a karján luxus órát visel. Le ült mellém. Kezét összecsukva tartotta és szólt a barátjának, hogy üljön le, csatlakozzon. A bal kisujján a körme szemmel láthatóan hosszabb volt, fél centiméterre tájolnám a hosszát. Az ilyen körmökről önkénytelenül  eszembe jutnak a kokaint felszippantó karakterek a filmiparból. Szerintem nincs köze az ilyen körökhöz, de a látvány élénken megmaradt bennem. Az öltözködése egy pályakezdő „csinovnyik”-nak felelt meg. A barátja nevét nem jegyeztem meg, ám kirívóan világos hajú, mértani pontosságúan jól öltözött férfi. A csinovnyik más szóval bürokrata, az állami intézményekben intézkedik állami ügyekben. Legtöbbször a korrupció, ügyek elkeverése és a polgárokat lekezelő jellemükért szokták hangoztatni őket a nép körében. Igor a találkozásunk napján vagy lehet jelleméből fakadóan panaszkodó volt. „Minden évben, ahol lehet, újoncokkal töltik meg a kádereket, akiknek fogalmuk sincs mit kell csinálni. A projekteket bevasalják rajtunk, a pénzt pedig mindig késéssel küldik ki. Most meg valami észbontó állapot kerekedett fel. A fiatal újoncok egyre erősebben patrióták, de nem a polgári-patriotizmusról beszélek, hanem a katonai-patriotizmusról.” Osztotta meg aggodalmait Igor az asztalon. Ezek után egymást megértően kezdtek el beszélgetni az orosz fiatalság szövetkezeteiről, mely szervezetek szűntek meg és alakultak újjá más néven, mely szervezetek átideologizálódtak és melyek marginalizálódtak. Mikor rákérdeztem az egyik ilyen szövetkezetre, Igor barátja határozottan rám nézett és félig elmosolyodva egy párhuzamot állított fel a fasiszta és a „nasiszta” között. A beszélgetésből leszűrtem, hogy a „Nasi” fiatalokat tömörítő szövetkezet neve összecseng Igor megfigyelésével a nem polgári-patriotizmus megerősödésével. Politikai érdeklődésem miatt ott maradtam volna, ám sajnos nekem is rohannom kellet, mint legtöbb moszkvainak.

A napi futamok között minimális szóváltásokból akár legyen az biztonsági őrrel, sofőrrel, csinovnyikkal, bolti eladóval vagy a tömegközlekedésen hallott beszélgetésekből lassan kezd kialakulni bennem egy kép „moszkvics”-okról. Moszkvics egy identitás, hasonlít az Egyesült Államokbeli „New-Yorker” önelnevezéshez vagy a magyarországi „pesti” megszólításhoz. Egy moszkvics siet, rohannia kell, mert nem tudja oda fog-e érni a következő helyre, ahol tennie-vennie kell. A kezében okostelefon, a táskájában tablet. Határozottságot sugároz és azt is vár el. Nem lehet őt mosollyal lekenyerezni, immúnis arra és hamar megérzi, hogy nem vagy „moszkvics”. Ám itt-ott kedvességet is képes mutatni egy jöttmentnek.

Furcsa jelenség az urbanizáció, más hasonló emberek keresése és tömörödése valami közös ok miatt. Legyen az karrier, szerelem, pénz vagy kalandvágy. Eszméletlen erőforrásokat felfaló embertömeg egy élő szervezetet alkot, nevet ad annak és hozzá megfelelő ütemben mozog. Urbánus ember lakása a vára, városa a kertje, kertje az erkélye. Igyekszik szép parkokat építeni városában vagy szélesíteni az autóutakat mert a trolibusz dugók miatt akár az út közepén is állomást hirdet. Meg vannak a maga szokásai és hóbortjai, ettől lesz az olyan amilyen. Míg országa táplálja nőni és növekedni fog a kultúra gyermeke.

Útközben kiderült

Útközben kiderült, hogy a baton – „az baton”. Így jellemezte egy helyi, akinek nekiszegeztem a kérdést a megfelelő pillanatban. Viszont ráébresztett arra, amire tanítottak még nyelv órákon Debrecenben, hogy a helyes módja a kenyér kérésnek a „bulka” szó használatával történik. Íme-íme mindenre megtanítottak csak szitaszerű emlékezetem nem volt működőképes. Gondoltam arra, hogy a baton édes, mivel az első „batonom” édes volt, itt-ott kalácsra emlékeztet. Egy másik batont megkóstolva semmi különösebb különbséget nem éreztem közte és egyszerű magyar vekni között. Még mindig rejtély „a baton” számomra, további nyomok után fogok szimatolni más boltokban.

Nem tudom, hogy ilyen volt-e mindig is, de a legtöbb élelmiszer ára drága Magyarországhoz képest. Ez például nem vonatkozik a kenyérfajtákra, mert itt az elég olcsó. Puskinó város kis körzetében beszélgettem egy helyi férfivel, aki biztonsági őrként dolgozik. Hús fogyasztóként elmondta, hogy az utóbbi időben a kolbász ára 70 rubellel drágult. Kellet nekik a magyar húsiparról lemondani. A kolbász téma után hamar rátért a nemzetközi feszületre a középkorú férfi. Mondanom se kell, hogy erős álláspontja van és szereti a hazáját. Nem szereti viszont a háborút, hisz fia kötelező katonai szolgálaton van. De ez nem állította meg, hogy engem, mint európait megkínáljon „szto grammal”. Rendes ember, fogyasztja a médiát és szereti a macskákat. A macskája egyediség, úgy viselkedik akár egy német juhász, mindig a gazdi jobb oldalán tartja magát. „Sokszor mondják ’Mi van Másával?’ – a macska neve – mire én mindig azt mondom, hogy kutyát idomítani lehet, de próbálj meg egy macskát idomítani!” - mondta büszkén. Heti gyakorisággal vadászik a négylábú munkatársa, az elejtett egereket és patkányokat pedig elhozza neki bemutatónak. Azóta is szállásig vezető úton megállok nála és beszélgetünk.

Vasárnap első alkalommal nekivágtam a gigásznak. Persze esett az eső. Egy jó turista előre kigondolja mikor megy és hová, megnézi az időjárás jelentést és előre megtudakolja a látogatni kívánt helyeket. Ez nem rám vall, de erre később jöttem rá. Az elektricskán egy órát utazok így van bőven idő erre-arra nézelődni, olvasni vagy írni. Az emberek ezt is csinálják, azonban vannak akiknek ez maga a bazár. Nénik, bácsik és bábuskák kínálják a portékájukat az utazóknak top-shopra emlékeztető módon. Különféle marketing fogások közé esik, hogy a vásárló kipróbálhatja a kiszemelt dzsekit vagy hordozható kihangosítóval diszpécserként bejelentik mi a kínálat és annak előnyeit. Komszomolszkajára érve szembe találtam magam a tömeggel. Amaz lassan haladt a metró fordulatos és nyaktekerő látványosságain. Az emberhad egy folyóra emlékeztet, ami úgy sétál akár egy japán gésa. Gésa módozatban járva ráeszméltem, nem vagyok jó turista. Se az időt sem a teret nem választottam meg, ezzel az árral tovább haladtam embertársaimmal.

Metrón ülve elhaladtam Ljubljankán s az ablakon kibámulva megláttam az üzenetet. Az Állami Történelmi Múzeum plakátja volt, amely az Ohotnij Rjadba irányított. Harakiri elkövetése előtt megköszöntem újra a sorsnak és a következő megállón kiszálltam. Kikerülve a földalatti városból Dzsugasvili és Iljics épp hot-dogot evett egy lávkánál (kisbolt). A beöltözött utcai szórakoztatók itt nem szobort állnak vagy különféle mutatványokat mutatnak be, hanem a történelmet hozzák életre sajátságos módon. Az már egy másik kérdés mennyire van színészi tehetségük, arra különösképpen nem voltam kíváncsi – talán kár. A Tverszkaja út elszédített néhány háztömb erejéig, de kikerülve ezt-azt végül odaértem a Manezsnaja térre és bementem az épületbe. Láttam saját szememmel I. Péter téli fogatát és megnézhettem több teremnyi tárgyemléket egészen a neolit kortól II. Katalin uralkodásáig.

Fáradtan és telítődve kikerülve a múzeumból igyekeztem oltani szomjúságom és valami ehetőt adni a gyomromnak. Irány az Ohotnij Rjad bevásárlóközpontjába. Koszos, zsúfolt és minden megtalálható, ami a legtöbb budapesti plázában is szem előtt van. Gyorsan ettem és menekülőre fogtam magam. Az eső épp annyi időt adott, hogy körbe járhattam Kreml falát. Megtörtént a csoda, megpillantottam az első lócát! A Vörös térre érkezve próbáltam elkapni az órát másképpen, mint mások. Tele voltam kudarccal, a mobil telefonom herkentyűje elárult engem, egy jó képet sem sikerült készítenem. Azonban, ahogy elindultam volna az óra ütött. Megálltam és éles füttyentést hallottam tőlem balra, megfordultam és a hideg, nyirkos Vörös tér megszépült. Egy valószínűleg türkmen házassági vonulás szemtanúja lehettem. Nem akarlak untatni kedves olvasóm szavaimmal, inkább megmutatom mégis mit láttam.

Élelmiszerüzlet

Szédületes különbségekre léptem rá a mai napon, mintha lábaim olyan szélesek lettek volna, hogy egész aknamezőket robbantottam minden lépésemmel. Lehet ez azért történt így, mert végérvényben Moszkvától odébb, úgymond elővárosban volt szükségem bevásárolni alapvető élelmiszert. Ám szerintem én vagyok ennyire messze az orosz kultúrától.
Harmincnégy óra ébrenlét, kétezer kilométer és tizenhat óra alvás után első, amire tudtam gondolni: kenyér és sonka! Paradicsom is eszembe jutott, ám itt nagyon furcsákat láttam s készpénzem is véges. Mire kikértem valami sonkához hasonlót kétszer átizzadtam, átgondoltam életem és másodpercenként egyre kínosabban éreztem magamat. Emlékeztem, hogy Oroszországban a dekagramm kifejezést nem igazán használnak, így grammban fejeztem ki mégis mennyire lenne szükségem. Az eladó, ha nem is hangosan, de kinevetett, hogy két dekát nem ad ki. "Ugyan ki eszik annyit?!" Sehogyan sem tudtuk egyeztetni a mértékegységeket. Múltak a másodpercek s közben percek, én pedig kínos érzésemből pimasz és durvább hangnemet ütöttem keserűségben. Kikiáltottam, hogy adjon az egyikből kóstolóra valót, amennyit ki tud adni, a másikból pedig adja az egészet ide. Erre az eladó furcsán rám meredt, s belső hangomban azt hallottam tőle "jaj döntsd már el, hogy diétázol vagy eszel!". "Megeszem, hová tűnjek" - vágtam én rá. Erre picit megenyhült. Mire a vajhoz értünk egy egész sor alakult ki mögöttem észrevétlenül. Elkapott a pánik, itt van valami szeleburdi külföldi, ki töri az oroszt és sehogy sem tud vásárolni - ki látott ilyet?! Kapkodva rávágtam egy csomagolásra, ami vajra emlékeztetett. Kiderült, hogy margarin. Eszembe jutott, hogy olvasnom sem ártana, rávágtam a legközelebbi 'maszlo' szóra. Kiderült, hogy csokis. Megfordultam az eladó felé és kértem, hogy adjon egy natúr sima vajat a sonkámhoz és kenyeremhez. Ő megfordult és a mögötte lévő hűtőből kivett egyet motyogás közben.
A kenyér vásárlás is hasonló megpróbáltatásokkal telt. Beidegződés szerűen fél kiló kenyeret kértem, mire az eladó megdermedt és azt válaszolta "Nem adunk fél kiló kenyeret". A beidegződésem második felét, ahol megkérem, hogy szeletelje, ha van rá mód elfelejtettem nagy izgalomban. Azt kimondtam volna, szerintem szeletenként kivágnak engem a boltból. Mögöttem álló férfi odaszólt mosolyogva, hogy adjon nekem egy baton kenyeret A hölgy adott nekem lehetőséget, ha már ennyire fél adagokat kérek, fél baton kenyeret ad. A baton elméletben francia eredetű kenyér fajta, de itt mérőegységnek használják, ha jól vettem észre vagy csak úgy gondolták ilyesmire vágyok. Ám nincs franciás kiejtésem, se nem követem a francia módokat és életstílust. Megláttam mekkora egy fél baton, madárnak néztem magamat nem csak ők. Olyan nagy volt, mint az újonnan kijött iPhone 6. Gyorsan elnézéseket kérve kikértem egy egész batont. Úton hazafelé eszembe jutott, hogy Magyarországon használatos a vekni szó, amelyet általában 0.7 kg kenyérre alkalmazzák. Nyugtattam magamat, hogy egy veknit kértem végérvényben.
A kenyér finom volt, a vaj isteni, a sonka ehető. Egy meleg tea pedig felmelegítette a gyomromat. A vajamból a helyi macskák gyorsan vettek kóstolót, amíg meg lett mutatva nekem a konyha. De megvendégeltek egy almával, így lett desszertem is.