Vallomás

Tájképet vászonra örökítő festmény előtt állva elgondolkoztam. A festmény egyszerű volt, amilyet megtalálunk bármely utcai festő repertoárjában. Közepesen sűrű átlagos erdőn keresztül egy út fekszik messzi meg nem festett tájak felé. Útként írom le, de leginkább egy ösvényhez hasonlított. Az egyetlen ilyen kitaposott menet volt, ez nem is aggasztott annyira, inkább romantikával telített el. Ez a festmény mellett egy másik lógott, annyi különbséggel, hogy a tájképen egy házikó is látható volt.

Szeretek megismerni dolgokat, köztük magamat is. Felvilágosítottak valamikor a megismerés kettősségéről, mely lehet az ész segítségével vagy az érzelmek segítségével. Bár az utóbbiról ésszerűtlensége folytán nehéz megismerni azt mondották. Annyit kitudtam szűrni azonban, hogy személyiségem a két festmény közül az elsőt kedveli, mivel a második festményben is az elsőt kerestem. A szemem nem állt rá a házikóra, folyton az ösvényt fürkészte eredménytelenül. Úgy tűnik ilyen vagyok, a kézzel megfogható eredménytől menekülök. Keresem a messzi tájat és nem veszem észre, ami az orrom előtt van. Hasonló helyzetbe kerülök semmi metafora nélkül, amikor a szemüvegemet keresem, az pedig végig rajtam volt. Vonz és csal magába az ismeretlen, a megismerhetetlen, a rejtély és a kérdés. Talán olyasmi ez, amikor egy gyermek mohón folyton-folyvást azt kérdezi „miért?”.

Nem is olyan régen így néztem a tudomány felé. A tudást őrző mesterség felé, amely választ adhat mindenre. Mi? Miért? Mikor? Hol? Hogyan? Mi végett? Csak azért, hogy soroljak ilyesfélét. Alkimistákat kerestem, vének tanácsát, hol pedig kuruzslókat. Menekültem, futottam, rohantam el a hétköznapiságtól, a nagybetűs élettől. Most be kell hogy valljam, a két festményt látom.

Megfáradtan egy farönkre leülve a szememet levettem a horizontról, körbe nézek hol is vagyok. Az ösvény mindkét oldalán a fák magasra nőttek, mindegyik a nap felé nyúl a másikat megelőzni igyekezve. Biztosan rájöttek, hogy nem érdemes időtlen időkig vándorolni magvacska alakban, még a végén rosszabb helyre elfújja a szél. Erős gyökereket eresztettek, testes törzset növesztettek, virágjukkal mindenféle rovarokat csábítanak. Vannak azok a fák, akik liberális bogarakkal csalnak, némelyek pedig konzervatívan minden rovarra igényt tartanak. Aztán ott vannak azok a radikálisok, akár csúszómászókkal is szövetkeznek. Ilyen ez a piac. Értékesítünk értékeket, akár legyen az a tudás. Nem írok ellenük, Isten legyen a tanúm, puszta sárli-rajz ez. Értem ezt, amiért ilyeneket cselekszünk. Élni s túlélni kell.

Az erdőségtől elkalandozva kíváncsi vagyok mi a helyzet egy pusztán, miféle rendszer alakult ki arra? Talán tovább kell mennem egészen a föld végére, ahol a végét sós víz mossa biztos jobb lesz amarra. Netán jobb lenne egy esőerdő, az vajon másabb lenne? A hegyeknél pedig mi van? Jobb az élet azokon az ismeretlen tájakon? Szó mi szó, újra a két festményt látom.