Reggelente mókuskodni járok

A nagy rejtély körül kezd felengedni a köd. A napokban két független szakértő véleményét kértem ki, és hallgattam meg. Úgy hozta a sors, hogy a társadalom két különböző rétegéből szerezhettem információt a visszatérő „baton-bulka” kérdésről. Az egyik ilyen forrás egy hölgy, aki korai bábuska korban van és épp hazafelé ballagott, mikor beszélgetésbe elegyedtünk. Amikor neki szegeztem a kérdést, akár az utcai rabló a pisztolyát, elárulta ijedtében, hogy a férje pétervári ő pedig moszkvai. Elmesélte, hogy amióta házasok azóta vitatkoznak épp ezen a kérdésen. A lényeg a lényeg, hogy a férje a kenyeret bulkának hívja fajtájától függetlenül, a felesége pedig batonnak. Majd konyhai filozofálásba merült, hogy a batonban kevesebb élesztő van és valamiért lágyabb íze van. Hogy én is eláruljak valamit, elmagyaráztam honnan jöttem és miért is érdekel engem ennyire ez a kérdés. Elmosolyodva mesélni kezdett a bábuska, hogy az egyetemi évei végén a legjobb barátnője Magyarországba emigrált. Az barátnője az egyetem elvégzése után hozzáment egy néhai Andráshoz, kinek a nevét kiejteni egy egész mutatvány volt a mesélő bábuska részéről. Azóta nem tudtak kapcsolatba lépni egymással az orosz hölgyek.

Egy másik áldozatom inkább egy önkéntesnek nevezhető, hiszen magától hozta fel ezt az összefüggést, a Moszkva-Pétervár közötti kenyér elnevezési szokást. Az nap épp a modern társadalomról tartott előadást a politológia és szociológia professzora, aki a szóbeszéd alapján a szakma nagyágyúja. A professzor a szfinx rejtélye alapján sajnos már három lábon jár. A mondani valója központi része az volt, hogy a modern társadalom úgy, ahogy az elmélet elképzeli nem létezik. Azzal magyarázta ezt, hogy a modern társadalom egyik jellegzetessége a standardizáció, egységesítés és ehhez hasonló további szinonimák. Azonban azzal támadta meg ezt, hogy nem csak egy nemzeten belüli hasadások lelhetők fel a világ több országában, de a nyelvi különbségeket is ehhez a jelenséghez sorolja. Ekkor jött a kenyér példa, hogy „tessenek látni, milyen egy modern társadalom az, amikor Moszkvában batonnak hívják a kenyeret, Pétervárott pedig bulkának?”. Nem szándékozom a modern társadalom valóságosságáról gondolkodni és kedves olvasót terhelni vagy untatni, azonban úgy érzem, hogy a baton-bulka rejtélye még mindig megoldatlan!

Egy másik nem oly nagy rejtély lehet az, hogy vajon a tudósító mégis mivel van elfoglalva? Jogos az a gondolat, hogy ennyi idő alatt Moszkva legtöbb nevezetességét meglehet látogatni, sőt az arany-gyűrű egy-két részét is fellehet fedezni. Kezdhetnénk azonnal az Abramcovóval, mivel nem messze van a szállásomtól. Bevallom az a kívánság, hogy elugrom Kazanyba nem fog megvalósulni.

A heti menetrendem egyszerű. Délután négy órától tartják az egyetemi órákat, amiket itt pároknak hívják. Ezek az órák állandósága annyira stabil és kiszámítható, mint a nyári zápor vagy Batmannek a Joker. Az órákon kívül viszonylag sok idő marad elméletben, gyakorlatban azonban mégsem. A beutazásom a fővárosba másfél-, két óra attól függően hová akarok menni, értelemszerűen ennek duplája a napi oda-vissza utazás időtartama. Tehát, ha csak az órára akarok beérni, akkor legalább délután kettőkor kell elindulnom. Ez úgy van kiszámolva, hogy nem ebédeltem és valószínűleg késve esek be, mint a néhai szaktársam krónikus késés hajlama. Ezért mindennap bent vagyok Moszkvában reggel kilenc-tíz órától este kilenc-tíz óráig. Amikor nincsenek órák, akkor pedig a történeti könyvtárban csücsülök. Ha muszlim vallású lennék, akkor számomra nagyjából olyan ez a könyvtár akár a Mekka. Persze vannak ennél sokkal izgalmasabb helyek is számomra, viszont a történeti könyvtár elektronikus katalógus tárgy és témakör szerinti böngészője egy áldás. Az első napokban a könyvek mennyisége, amikhez hozzányúltam és áttekintettem akkora könyvoszlopot generált, mely alatt majd beleroskadtam míg az olvasó terembe elcipeltem azt. Felállva tőlük a világ sürög forog körülöttem, én pedig részegen battyogok a mellékhelyiség felé.

Összességében őszintén összeömlesztve napi összetételemet ez az összesség jön össze. Ölembe esett megannyi tudás raktára, amiből csak egy falatnyi részletét tudom megkóstólni. Ez az állapot szívemnek fájdalom. A helyzet az, hogy maga az élet is ilyen. Annyi mindent lehet csinálni és annyi felé lehet elindulni, hogy átgondolva döntésképtelen apóriába eshet az ember. Ilyenkor eszembe jut az a pszichológiai eset, amikor bemegyünk egy boltba és a választék szűkössége révén legfeljebb két termék közül kell választani. Ez nem okoz gondot úgy gondolom. Ezzel szemben ez a könyvtár és maga az élet akkora választékot nyújt, mint a kapitalista túltermelés reklámok hadával ellátott piaca. Persze jogos az az álláspont, hogy aki nem tudja mit akar, nem fog tudni választani, amikor eljön a választás pillanata. Ebből a szempontból egy általános női szindrómában szenvedek egy cipő boltban. Érdemes persze megjegyeznem, hogy képviseljem további ellenérveket, hogy minek annyi cipő, ha csak évszakonként egyre van szükségünk. A többi csak díszként porosodik, akár a felhasználatlan tudás, nagy pazarlás. Hadd védjem meg magamat ezúttal, maga a cipő vásárlása vagy a tudás felhalmozása is egyfajta örömet szerezhet a megszerzőjének embertől függően. Ez olyan, mint az erdei mókusok esete a különféle magokkal. Öntudatlanul az erdő valamennyi fája nekik köszönheti, hogy termékeny földre ért. Mivel ezek a jószágok szorgosan gyűjtik a magvakat, de a nagy gyüjtés közepette a magvak egy részéről megfeledkeznek. Mókusoknak pazarlás, de magvaknak megváltás. Azok mindenféle üregekben és kiásott odúkban kicsíráznak, s végül pont a helyi mókusoknak adnak otthont.