Város(iak)

Sokak számára a legszomorúbb kép talán egy gyermek heverő cipője. A kép, amely elsősorban ártatlan emberi élet hiányát szegezi szemünk elé és az eszközt mi örökké várja őt mindhiába, hogy használva legyen. Őszinte leszek számomra egy kiürült, puszta város szomorúbb. A város, mi él és saját karaktere van, akár több ezer gyermeknek ad otthont. Egy halott város többszörösen átadja azt a képet, amely egy gyermek heverő cipője ad át. Eszméletlen szerencsének köszönhetően sok várost épített az ember, s Moszkva különös egy teremtmény.

Egyik este szerencsém volt egy sofőrrel beszélgetni. Nem taxit se nem irány taxit vezet, magánsofőr. A neve Anton; magas, vékony, rövid haja és kiálló homloka jobban kidomborítja a táskás szemeit, vékony cigarettát szív, e mellet házas férfi. Anton maga ötödik éve lakik a gigászvárosban, ahol feleségül vett egy moszkvai nőt. Beszéltettem a kissé nehezen beszélgetésbe elegyedő Antont míg a felettesét várta egy étterem előtti parkolóban. Egy feltörekvő oligarcha magán sofőrjeként dolgozik. A főnöke egy üveg felhőkarcolóban rendezte be irodáját, bank és befektetési szektorban keresi a kenyerét. Amíg ő dolgozik, Anton a feleségét fuvarozza. A szeme alatti táskák minden bizonnyal a munkája miatt van. A pénzügyi szektor vállalkozója reggeltől akár éjfélig is dolgozik a „Visztovocsnaja” metró melletti felhőkarcolóban. Ha a felettese el is tud aludni éjfél és egy körül, Antonnak még vissza kell kerülnie a város másik oldalán található elővárosi negyedbe. Hamarabb kell kelnie és időben el kell vinnie a főnökét az irodába, ami sokszor napi 3-4 óra alvást jelent számára. „Futam az egész nap, de hát kell a pénz!” jellemezte a moszkvai hétköznapokat Anton. A kényelmetlen élet mellett azonban kárpótolja őt az, hogy „Moszkvában mindig történik valami, nem lehet unatkozni”. Jobban beszédbe elegyedve azt is elárulta, hogy „Itt kemények a feltételek, ezek a feltételek kemény embereket szülnek. Túlélünk mindent, bármit is dobjanak ránk, mi élni fogunk!” – a nemzetközi helyzetre utalva. Éppen befejezte az ablakok tisztítását, mire kijött az étteremből az oligarcha szőrmés nyakrészű kötött pulóverében, bátor és magabiztos járása közben a szájából fogpiszkálót babrált. Az este nem volt beöltözve Szürke ötven árnyalatába, így én tovább eredtem dolgomra.

Ahogy meséltem, az étkezés itt nagyon drága, azonban az intézmények működtetnek épületeikben a megszokott „sztolovaja” rendszert, ami megfelel a magyar menzának. Itt ez a legolcsóbb meleg étkezés, amit találni lehet. Az egyik ilyen sztolovaján sikerült ebédelnem egy fiatal férfival, aki elméletben az állam egyik fiatalokkal foglalkozó intézményében dolgozik. Igor szintúgy magas, rövid hajú, szembevágó nagy orrú és a karján luxus órát visel. Le ült mellém. Kezét összecsukva tartotta és szólt a barátjának, hogy üljön le, csatlakozzon. A bal kisujján a körme szemmel láthatóan hosszabb volt, fél centiméterre tájolnám a hosszát. Az ilyen körmökről önkénytelenül  eszembe jutnak a kokaint felszippantó karakterek a filmiparból. Szerintem nincs köze az ilyen körökhöz, de a látvány élénken megmaradt bennem. Az öltözködése egy pályakezdő „csinovnyik”-nak felelt meg. A barátja nevét nem jegyeztem meg, ám kirívóan világos hajú, mértani pontosságúan jól öltözött férfi. A csinovnyik más szóval bürokrata, az állami intézményekben intézkedik állami ügyekben. Legtöbbször a korrupció, ügyek elkeverése és a polgárokat lekezelő jellemükért szokták hangoztatni őket a nép körében. Igor a találkozásunk napján vagy lehet jelleméből fakadóan panaszkodó volt. „Minden évben, ahol lehet, újoncokkal töltik meg a kádereket, akiknek fogalmuk sincs mit kell csinálni. A projekteket bevasalják rajtunk, a pénzt pedig mindig késéssel küldik ki. Most meg valami észbontó állapot kerekedett fel. A fiatal újoncok egyre erősebben patrióták, de nem a polgári-patriotizmusról beszélek, hanem a katonai-patriotizmusról.” Osztotta meg aggodalmait Igor az asztalon. Ezek után egymást megértően kezdtek el beszélgetni az orosz fiatalság szövetkezeteiről, mely szervezetek szűntek meg és alakultak újjá más néven, mely szervezetek átideologizálódtak és melyek marginalizálódtak. Mikor rákérdeztem az egyik ilyen szövetkezetre, Igor barátja határozottan rám nézett és félig elmosolyodva egy párhuzamot állított fel a fasiszta és a „nasiszta” között. A beszélgetésből leszűrtem, hogy a „Nasi” fiatalokat tömörítő szövetkezet neve összecseng Igor megfigyelésével a nem polgári-patriotizmus megerősödésével. Politikai érdeklődésem miatt ott maradtam volna, ám sajnos nekem is rohannom kellet, mint legtöbb moszkvainak.

A napi futamok között minimális szóváltásokból akár legyen az biztonsági őrrel, sofőrrel, csinovnyikkal, bolti eladóval vagy a tömegközlekedésen hallott beszélgetésekből lassan kezd kialakulni bennem egy kép „moszkvics”-okról. Moszkvics egy identitás, hasonlít az Egyesült Államokbeli „New-Yorker” önelnevezéshez vagy a magyarországi „pesti” megszólításhoz. Egy moszkvics siet, rohannia kell, mert nem tudja oda fog-e érni a következő helyre, ahol tennie-vennie kell. A kezében okostelefon, a táskájában tablet. Határozottságot sugároz és azt is vár el. Nem lehet őt mosollyal lekenyerezni, immúnis arra és hamar megérzi, hogy nem vagy „moszkvics”. Ám itt-ott kedvességet is képes mutatni egy jöttmentnek.

Furcsa jelenség az urbanizáció, más hasonló emberek keresése és tömörödése valami közös ok miatt. Legyen az karrier, szerelem, pénz vagy kalandvágy. Eszméletlen erőforrásokat felfaló embertömeg egy élő szervezetet alkot, nevet ad annak és hozzá megfelelő ütemben mozog. Urbánus ember lakása a vára, városa a kertje, kertje az erkélye. Igyekszik szép parkokat építeni városában vagy szélesíteni az autóutakat mert a trolibusz dugók miatt akár az út közepén is állomást hirdet. Meg vannak a maga szokásai és hóbortjai, ettől lesz az olyan amilyen. Míg országa táplálja nőni és növekedni fog a kultúra gyermeke.