„Nem
szeretem a feketéket, de Michael Jacksonért rajongok!”
Pont a napokban beszélgettem egy férfival,
aki nagyon hasonlított a Matrix filmből Smith ügynök színészére. Hamar elkezdte azt a
véleményt kibontani, hogy az amerikai Apple iPhone-ja az Egyesült Államok
lehallgatókészüléke, hogy ezek az okostelefonok mi minden rossz és csúnyaság
megtestesítői. A beszélgetés némulásával pedig előhúzta a zsebéből a saját
iPhone-ját. Másik nap felfigyeltem egy beszélgetésre két férfi között egy
KFC-ben. Épp a politikai helyzetről beszélgettek, bőre eresztve az Egyesült
Államok felé ellenszenves nézeteiket, mire az egyik megkérdezi a másikat
„...te, ez a KFC honnan is van?”, „KFC? ... hát tudod ez francia, ...francia
franchise”. Nem mertem felszólalni, hogy a KFC az Kentucky Fried Chicken-t
takar, mi franciához annyi köze van, mint a gulyásnak Brooklynhoz.
A gyorsbüfékből elszakadva, egy-két másként
gondolkodó családoknál vagy szakértőkkel folytatott beszélgetések alatt az amerikai jelző jelenleg negatív
sugallatát mindenki érzi, azonban sokan úgy vélekednek, hogy a nyugodt
kényelmes élet igenis az Egyesült Államokban van. Az egyetemi hallgatók körében
is sokan emigrálnának oda, hiába nyilvánítják ki antipátiájukat a kormánya
felé.
Kis kalandjaim során azt látom itt
Moszkvában, hogy az emberek eszméletében európai
mágikus szó. Az elektricskán árulók helyenként utólag botladozva hozzá teszik:
„Ez európai minőség! Törökországból importált”. A dohányzóknak a cigarettás
dobozon fel van tüntetve, hogy „importált”. Még a telekommunikációs cégek is
hajlamosak „eurokapcsolat” címmel fémjelezni magukat. Egy szó, mint ezer az európai szó bűbája betakarja Moszkvát
akár egy rockbanda fanatikus lány szobáját a poszterek. Moszkvaiak szeme előtt
Európa lebeg, a hátsó zsebükben pedig Ázsia bujkál.
Nem tévednék nagyot, ha emberiség
elválaszthatatlan részeként tekinteném az emberek követő vágyát. Kezdődik ez a példakép kialakulásával, annak
viselkedésének és értékeinek módszeres vagy ösztönszerű mimikálásával. A
felfedezhető környezetünkből kiragadt értékeket, amiket úgy vélünk, hogy
értékesek számunkra magunkba olvasztjuk. Ezekből aztán idővel valami más formát
alakítunk ki. Mindezt egyszerű leves metaforájára egyszerűsítve hamar
felszökken egy kérdés: milyen anyagból főzzük azt, amit eszünk? Német mondás szerint azok vagyunk, amit
eszünk.
A főzés
folyamatában, melyik szakasza a fontosabb? Az alapanyagok előkészítése, maga a
főzés vagy esetleg az alapanyagok kiválasztása? Hasonlóan tekintünk, ha az
alapanyag kiválasztásának kérdésére nézünk kíváncsian. Ugyan mi különbség van a
baton és a bulka kenyér között, ha mindkettőt ugyanabból a lisztből és
többé-kevésbé hasonló eljárással készítjük el, aminek a végén a formája különbözik csak?
Jaj a tészta, hát honnan vegyük vagy
teremtsük elő hozzá az alapanyagot? Éppenséggel vegyünk vagy teremtsük –
termesszük. A megvétel mellé voksolóknak hamar el kell határozni, hogy kitől
veszik meg azt. Nagy hírnek örvendő árustól vagy kevésbé népszerű sejtelmes
eladótól? Esetleg hozassunk messzi földről alapanyagot, s egzotikussága
tésztánknak garantált vagy hazai kínálótól vegyük meg egy csapásra támogatva
honfitársainkat?
Rövidre zárva, mert látom gondolataim félre
sikerült csavarjait, az moszkvai emberek fejében az amerikai, európai és nyugati valahogy egymásból kiinduló, de
egyik a másiktól merően különböző értelmezések, mely közel felfogható az orosz
szecesszióhoz.
„Van
olyan tésztám, de nem szeretem. Szeretem azt a tésztát, de nem akarom”
