Útközben kiderült

Útközben kiderült, hogy a baton – „az baton”. Így jellemezte egy helyi, akinek nekiszegeztem a kérdést a megfelelő pillanatban. Viszont ráébresztett arra, amire tanítottak még nyelv órákon Debrecenben, hogy a helyes módja a kenyér kérésnek a „bulka” szó használatával történik. Íme-íme mindenre megtanítottak csak szitaszerű emlékezetem nem volt működőképes. Gondoltam arra, hogy a baton édes, mivel az első „batonom” édes volt, itt-ott kalácsra emlékeztet. Egy másik batont megkóstolva semmi különösebb különbséget nem éreztem közte és egyszerű magyar vekni között. Még mindig rejtély „a baton” számomra, további nyomok után fogok szimatolni más boltokban.

Nem tudom, hogy ilyen volt-e mindig is, de a legtöbb élelmiszer ára drága Magyarországhoz képest. Ez például nem vonatkozik a kenyérfajtákra, mert itt az elég olcsó. Puskinó város kis körzetében beszélgettem egy helyi férfivel, aki biztonsági őrként dolgozik. Hús fogyasztóként elmondta, hogy az utóbbi időben a kolbász ára 70 rubellel drágult. Kellet nekik a magyar húsiparról lemondani. A kolbász téma után hamar rátért a nemzetközi feszületre a középkorú férfi. Mondanom se kell, hogy erős álláspontja van és szereti a hazáját. Nem szereti viszont a háborút, hisz fia kötelező katonai szolgálaton van. De ez nem állította meg, hogy engem, mint európait megkínáljon „szto grammal”. Rendes ember, fogyasztja a médiát és szereti a macskákat. A macskája egyediség, úgy viselkedik akár egy német juhász, mindig a gazdi jobb oldalán tartja magát. „Sokszor mondják ’Mi van Másával?’ – a macska neve – mire én mindig azt mondom, hogy kutyát idomítani lehet, de próbálj meg egy macskát idomítani!” - mondta büszkén. Heti gyakorisággal vadászik a négylábú munkatársa, az elejtett egereket és patkányokat pedig elhozza neki bemutatónak. Azóta is szállásig vezető úton megállok nála és beszélgetünk.

Vasárnap első alkalommal nekivágtam a gigásznak. Persze esett az eső. Egy jó turista előre kigondolja mikor megy és hová, megnézi az időjárás jelentést és előre megtudakolja a látogatni kívánt helyeket. Ez nem rám vall, de erre később jöttem rá. Az elektricskán egy órát utazok így van bőven idő erre-arra nézelődni, olvasni vagy írni. Az emberek ezt is csinálják, azonban vannak akiknek ez maga a bazár. Nénik, bácsik és bábuskák kínálják a portékájukat az utazóknak top-shopra emlékeztető módon. Különféle marketing fogások közé esik, hogy a vásárló kipróbálhatja a kiszemelt dzsekit vagy hordozható kihangosítóval diszpécserként bejelentik mi a kínálat és annak előnyeit. Komszomolszkajára érve szembe találtam magam a tömeggel. Amaz lassan haladt a metró fordulatos és nyaktekerő látványosságain. Az emberhad egy folyóra emlékeztet, ami úgy sétál akár egy japán gésa. Gésa módozatban járva ráeszméltem, nem vagyok jó turista. Se az időt sem a teret nem választottam meg, ezzel az árral tovább haladtam embertársaimmal.

Metrón ülve elhaladtam Ljubljankán s az ablakon kibámulva megláttam az üzenetet. Az Állami Történelmi Múzeum plakátja volt, amely az Ohotnij Rjadba irányított. Harakiri elkövetése előtt megköszöntem újra a sorsnak és a következő megállón kiszálltam. Kikerülve a földalatti városból Dzsugasvili és Iljics épp hot-dogot evett egy lávkánál (kisbolt). A beöltözött utcai szórakoztatók itt nem szobort állnak vagy különféle mutatványokat mutatnak be, hanem a történelmet hozzák életre sajátságos módon. Az már egy másik kérdés mennyire van színészi tehetségük, arra különösképpen nem voltam kíváncsi – talán kár. A Tverszkaja út elszédített néhány háztömb erejéig, de kikerülve ezt-azt végül odaértem a Manezsnaja térre és bementem az épületbe. Láttam saját szememmel I. Péter téli fogatát és megnézhettem több teremnyi tárgyemléket egészen a neolit kortól II. Katalin uralkodásáig.

Fáradtan és telítődve kikerülve a múzeumból igyekeztem oltani szomjúságom és valami ehetőt adni a gyomromnak. Irány az Ohotnij Rjad bevásárlóközpontjába. Koszos, zsúfolt és minden megtalálható, ami a legtöbb budapesti plázában is szem előtt van. Gyorsan ettem és menekülőre fogtam magam. Az eső épp annyi időt adott, hogy körbe járhattam Kreml falát. Megtörtént a csoda, megpillantottam az első lócát! A Vörös térre érkezve próbáltam elkapni az órát másképpen, mint mások. Tele voltam kudarccal, a mobil telefonom herkentyűje elárult engem, egy jó képet sem sikerült készítenem. Azonban, ahogy elindultam volna az óra ütött. Megálltam és éles füttyentést hallottam tőlem balra, megfordultam és a hideg, nyirkos Vörös tér megszépült. Egy valószínűleg türkmen házassági vonulás szemtanúja lehettem. Nem akarlak untatni kedves olvasóm szavaimmal, inkább megmutatom mégis mit láttam.