L'europe complexe

„Nem szeretem a feketéket, de Michael Jacksonért rajongok!”

Pont a napokban beszélgettem egy férfival, aki nagyon hasonlított a Matrix filmből Smith ügynök színészére. Hamar elkezdte azt a véleményt kibontani, hogy az amerikai Apple iPhone-ja az Egyesült Államok lehallgatókészüléke, hogy ezek az okostelefonok mi minden rossz és csúnyaság megtestesítői. A beszélgetés némulásával pedig előhúzta a zsebéből a saját iPhone-ját. Másik nap felfigyeltem egy beszélgetésre két férfi között egy KFC-ben. Épp a politikai helyzetről beszélgettek, bőre eresztve az Egyesült Államok felé ellenszenves nézeteiket, mire az egyik megkérdezi a másikat „...te, ez a KFC honnan is van?”, „KFC? ... hát tudod ez francia, ...francia franchise”. Nem mertem felszólalni, hogy a KFC az Kentucky Fried Chicken-t takar, mi franciához annyi köze van, mint a gulyásnak Brooklynhoz.

A gyorsbüfékből elszakadva, egy-két másként gondolkodó családoknál vagy szakértőkkel folytatott beszélgetések alatt az amerikai jelző jelenleg negatív sugallatát mindenki érzi, azonban sokan úgy vélekednek, hogy a nyugodt kényelmes élet igenis az Egyesült Államokban van. Az egyetemi hallgatók körében is sokan emigrálnának oda, hiába nyilvánítják ki antipátiájukat a kormánya felé.

Kis kalandjaim során azt látom itt Moszkvában, hogy az emberek eszméletében európai mágikus szó. Az elektricskán árulók helyenként utólag botladozva hozzá teszik: „Ez európai minőség! Törökországból importált”. A dohányzóknak a cigarettás dobozon fel van tüntetve, hogy „importált”. Még a telekommunikációs cégek is hajlamosak „eurokapcsolat” címmel fémjelezni magukat. Egy szó, mint ezer az európai szó bűbája betakarja Moszkvát akár egy rockbanda fanatikus lány szobáját a poszterek. Moszkvaiak szeme előtt Európa lebeg, a hátsó zsebükben pedig Ázsia bujkál.

Nem tévednék nagyot, ha emberiség elválaszthatatlan részeként tekinteném az emberek követő vágyát. Kezdődik ez a példakép kialakulásával, annak viselkedésének és értékeinek módszeres vagy ösztönszerű mimikálásával. A felfedezhető környezetünkből kiragadt értékeket, amiket úgy vélünk, hogy értékesek számunkra magunkba olvasztjuk. Ezekből aztán idővel valami más formát alakítunk ki. Mindezt egyszerű leves metaforájára egyszerűsítve hamar felszökken egy kérdés: milyen anyagból főzzük azt, amit eszünk? Német mondás szerint azok vagyunk, amit eszünk.

A főzés folyamatában, melyik szakasza a fontosabb? Az alapanyagok előkészítése, maga a főzés vagy esetleg az alapanyagok kiválasztása? Hasonlóan tekintünk, ha az alapanyag kiválasztásának kérdésére nézünk kíváncsian. Ugyan mi különbség van a baton és a bulka kenyér között, ha mindkettőt ugyanabból a lisztből és többé-kevésbé hasonló eljárással készítjük el, aminek a végén a formája különbözik csak?

Jaj a tészta, hát honnan vegyük vagy teremtsük elő hozzá az alapanyagot? Éppenséggel vegyünk vagy teremtsük – termesszük. A megvétel mellé voksolóknak hamar el kell határozni, hogy kitől veszik meg azt. Nagy hírnek örvendő árustól vagy kevésbé népszerű sejtelmes eladótól? Esetleg hozassunk messzi földről alapanyagot, s egzotikussága tésztánknak garantált vagy hazai kínálótól vegyük meg egy csapásra támogatva honfitársainkat?

Rövidre zárva, mert látom gondolataim félre sikerült csavarjait, az moszkvai emberek fejében az amerikai, európai és nyugati valahogy egymásból kiinduló, de egyik a másiktól merően különböző értelmezések, mely közel felfogható az orosz szecesszióhoz.

„Van olyan tésztám, de nem szeretem. Szeretem azt a tésztát, de nem akarom”

Színtelen-szín

Azt szokták mondani, hogy az ellentétek vonzzák egymást. Bizonyára bonyolult ez, nincs is nagy kedvem ezen megállni, mégis ez a közhiedelemben elterjedt felfogás csábít kiemelésre. Talán egy gnosztikus ember művészet iránti éhségét csillapítja a rendbe szedett, ápolt, tiszta, sugárzó megjelenésű épület, ami mellett közvetlenül a bomladozóban lévő, koszos és magára hagyott épületek együttes látványa nyújt. Úgy hiszem, hogy legtöbb emberben ez a közvetlenül egymás mellett álló két épület látványa nem katarzist vált ki, ahol megjelenik a dichotómia.

Blokk-szerű gyorsan felhúzott középiskolai épületből hirtelen átkerülni közel száz éves, a múltat és a történelmet megtestesítő épületbe büszkeséggel tölt el többek között engem is. Szürke hétköznapokon, színtelen füstöt öklendező gyártelep látványa, szürkére festett emberek között egy szürke épületbe való bejárás valljuk be nem a legmotiválóbb érzés.

Szükségünk van esztétikai ingerre, mint nőknek a férfiakra. Szükségünk van látványra, mint elménknek alkoholra. Szükségünk van időnként hallgatni szirének operáját árbochoz kötözve. Szükségét érezzük annak is, hogy néha valaki jól arcon üssön ököllel, hogy aztán elábrándozzunk a hirtelen felugró csillagokon szemeink előtt. Hosszú távon viszont nem kérünk bálványokból, reggeltől estig tartó énekből, folyamatos félelemből. Egyszer ijedjünk meg, azon később még jót is derülünk.

Nem tudom, hogy van Oroszország többi részén, de Moszkvában az ellentétek dögivel együtt élnek, vígan. A szép és a rút, a tisztaság és a kosz, ápoltság és hanyagság. Egy fakó épület áll rozogán, a falaiból ilyen-olyan vezetékek lógnak ki akár egy fésületlen borzas frizura, a homlokzata tele van galamb ürülékkel, a bejárati ajtó egy biztonsági záras széfre emlékeztet sokszor köpések tengere kíséretében. Ilyen kopottas ábrázolás után, nem igazán van kedvünk bemenni, pedig a mellett állunk ki, hogy a könyvet ne a borítójáról ítéljük meg. Nem könnyű tartani ezt.

A folyosó sem a legszebb látvány, őszintén szólva bal lábam menekülőre fogta volna, ha rajta múljék. Miután felértünk a második emeletre, egy második gyanús ajtó nyitása után egyetlen szó hagyta el számat halkan egy mély sóhaj után „Moszkva”. A pincérek jól öltözötten tisztelettel fogattak minket, bár mosoly nem szerepelt a szolgáltatások közé. A kávéház, ahová betértünk nagyjából három nagyobb teremből állt. Az első teremben fából készült asztalok és székek, teljesen egészséges állapotban és színben sorakoztak szellősen. Üdítő hatással volt ez a külső megrázkódtatás után. A világítás homályos, a falakon vetítések adtak hangulatot. A következő terem szellősebb volt, bőr kanapék és fotelek voltak elrendezve alacsony kávés asztalok köré, a faliképeken régi Moszkvát lehetett kémlelni. Az ablakon pedig hagymakupolák és izgő-mozgó várost lehetett kukucskálni. A harmadik terem egyszerűbb fa asztalokkal és padokkal volt teli rakva, viszont erkély volt a terem végén a dohányzóknak. Az első két teremben szolid kiszolgálás volt, a harmadik terem pedig önkiszolgáló. Az árak is igazodtak a termekhez. Lehet találgatni, hol vendégeskedtünk.

Út közben is lehet találni szép számmal hasonló együttéléseket. Látszólag új építésű színes pravoszláv hagymakupolás templom. A pompája bárisnya viselkedését mintázta. Igen rendbe tartott kerttel tegyük hozzá. Viszont közvetlenül mellette lévő telek a szememet szúrta. A telek közepén egy leégett és elfelejtett ház romjai hevertek. A telek bejárata előtt pedig három zsíros szemetes konténer. Képzelhetjük, hogy nyáron milyen aromák szállhatnak onnét. Biztosan van jogi formulája a jelenségnek, de engem mégsem hagy nyugodni. Úgy látszik az egyház kertje mindig zöldebb.

A szemetes konténerekről jut eszembe a szállásomtól nem messzi kis környék. Régi építési alacsony blokkok belső udvarai becsábítottak egy sétára még ősszel. Tele nosztalgiával sétáltam az udvarok között, hasonló látványban játszottam én is még annak idején. Még az udvar közepén leparkolt savanyú szemetes konténerek is valahogy derengtek emlékeimben, mégis édes volt, ahogy elhaladtam mellettük. A konténerek körül galamb raj és pár kutya lakomázott az ősszel. Hisztisebb és igényesebb lettem azóta be kell valljam. Borítsa már be hó a tájat.

 

Szeretem a moszkvai metrót

Hivatalos vonulás a Tverkszkaja úton

Kikre nem bukkantam rá

A drukkerek

Szembeugrik

Saját akaratomon kívül beestem a Kreml udvarába. Az események és az emberek szálai úgy szervezték meg nekem az egyik napomat, hogy a kremli udvarban töltöttem az egyik délutánom. Önmagamnak adott szavamat az nap ugyan megmentette egy aprócska hó-féle csapadék, mi végül is nem hivatalosan az első volt. Azóta már túl vagyok az első fagyokon.

Már egy jó ideje csak magamban, írásban vagy álmomban beszéltem magyarul. Az nap viszont élőben húsvér magyarokkal beszélgettem és kirándultam. Most, hogy írom ezt furcsa érzés fogott el. Mindenki mesélte az élményeit, ki a pétervári élményeit, ki a moszkvait. Négyen pont két párra bomlottunk oroszországi városok tekintetében, egy petrográdi és egy moszkóviaira. Elkaptuk Lenin imitátort, ki később II. Katalin társaságában cigarettázott gyalogos aluljáró előtt egy szökőkútnál. Ez utóbbi még a kremli udvar előtti téren történt. Ami a kremli udvart illeti, én személy szerint csalódtam. Azonban a Cár Puskánál letudtam a kis hagyományomat, azóta világgá kürtöltem azt - kicsit bánom is utólag. Nyári napsütésben a székesegyházak biztosan szebb látványt és pompát mutattak volna, de a belső kis szépségeket elkaptam, az egyiket kép formájában a másikat pedig III. Iván „pénzeszsák” eltemetett sírjában. Remélem hoz némi anyagi szerencsét Kalita cár, bár nem gyújtottam gyertyát és le is fotóztam szegény sírját. Nem is tudom milyen állapotba hozott, hogy nem találtam meg Rurikok közt IV.Ivánt, a rettegettet. Biztos elköltözött valahová.

Azóta nem sok minden történt velem, kis megbetegedésen vagyok túl, de semmi komoly vagy halálos. Leginkább a mindennapjaim alatt nézelődök jobbra balra, kattogtatok a mobilommal ezt azt és foglalkozok mindenféle jelenséggel, ami szembe ugrik.

Egyik ilyen szembeugró jelenség, mire legelőször odairányítottam figyelmemet a kis szalagocskák. Szent György szalagok elméletben azoknál lobognak, akik többé-kevésbé patrioták és némiképp osztják a napjaink nemzetközi fejleményeinek eseményeit ki így ki úgy, de Oroszország javára. Lógnak azok táskákon, laptopok hátlapjain, kocsikban és kocsikon, na meg marsrutkákon. Ahogy észrevettem, amit látok, az emberek olyan bő 30-40%-nál van ilyen szalagocska.

A „cseburéki” olyan, mint a lángos. Különbség a töltelékben van. A töltelék bele kerül, nem rá.

A zöldségek (főleg a gomba) és tejtermékek különösen finomak. Az utóbbi Fehéroroszországból érkezik, felháborítóan jó ízük van. Több ilyen kéne Kárpát-medencébe.

Sokan mondják, hogy moszkvaiak gorombák. Szerintem nem, ha mosolygok rájuk és elsütök ezt-azt ők is visszamosolyognak esetek 70%-ban. A kedves harminc százalékon pedig látszik, hogy hamarabb a napja olyan húzós.

Az orosz nők is fáznak.

Gyorsétkezésű büfékben itt is ázsiaiak dolgoznak.

A metróban csúcsforgalomkor az ember húsdarabnak érzi magát.

Az oroszoknál két fogalom van, a „sajátjaink” és „mások”.

Oroszországban oroszországi szovjet emberek élnek.

A legelterjedtebb fejfedő, amit Lenin is viselt.

Egy orosz felszólít valamire, csak akkor „kér”, ha az ténylegesen kérés.

Az oroszok bárhol és bármikor tudnak inni, legyen az elővárosi vonat, legyen az elővárosi vonat melletti kis fasor mentén egy doboz körül reggel 9kor, legyen az egy utcai sarok, legyen az egy KFC-ben a nap bármilyen órájában.

Ahogy egy másik sorstársam is kiemelte „szembetűnően magas itt a rendfelügyeleti szervek munkatársainak száma”. Tagankán két hetente látok mezei rendőr újoncokat avatás után. Legalábbis a kis csomagok és az épület előtti kis gyülekezéseikből, na meg a látható fiatal korukból következtetek erre. Tagankán kívül a városban szétszórva időnként látni „csinos” friss ropogós egyenruhásokat is. Ennyi szolgálati „szolgáló” ember fenntartása nem kevés pénzbe kerülhet.

Szombaton vendégeskedtem egy ukrán származású programozónál, aki a hatalmi szervek online felületeinek kódját írja. A háztartásban a felesége hordja a nadrágot. A Bratiszlavszkaja metró megállótól nem messze laknak egy átlagos moszkvai panelházban a kilencediken. A környék, ahol laknak számomra egy önálló kis világ, mintha a szocialista város álma ott lebegne a városrész felett. Csupa színes panelházak sorakoznak dominószerűen, melyek közepén egy hatalmas körforgalom, aminek közepén egy játszótér fekszik. A tér és a házak elhelyezkedése amúgy nem dzsungelszerű, hanem szellős, mintha Tátra hegyeinél lenne az ember. Abból a körforgalomból sugárszerűen négy égtáj felé két-két sávos utak húzódnak végig ilyen szocházak kíséretében. Nem kell elképzelni azokat a paneleket, amelyek egyformák. Vannak ott keskeny alkatúak, tömzsik, tégla alakúak, „L” alakúak, alacsonyak és egészen magasak, tarkák és szürkék. A körforgalomnál felépült házak alján gombamód kinőtt szolgáltató és szórakoztató vállalkozások és üzletek alakultak ki. Sok helyen fát használtak homlokzatnak, így még a McDonald’s is oroszos. A szombati napon borult és csepergett, de ennek ellenére számos ember sétálgatott vagy ült padon a parkban, közöttük pedig egy rudi haladt el.

Felnézünk

"Humanitariánus segély szedő pont - Nép Donbasszért"

Itt szocializmus épül.

"Kapjátok a képeket?"

Moszkvai gyalogos forgalmi dugó

I. Péter fogata - forgalomból kivonva

Történelmi mellékhelyiség

INION RAN - XXI. században

A hősök

Reggelente mókuskodni járok

A nagy rejtély körül kezd felengedni a köd. A napokban két független szakértő véleményét kértem ki, és hallgattam meg. Úgy hozta a sors, hogy a társadalom két különböző rétegéből szerezhettem információt a visszatérő „baton-bulka” kérdésről. Az egyik ilyen forrás egy hölgy, aki korai bábuska korban van és épp hazafelé ballagott, mikor beszélgetésbe elegyedtünk. Amikor neki szegeztem a kérdést, akár az utcai rabló a pisztolyát, elárulta ijedtében, hogy a férje pétervári ő pedig moszkvai. Elmesélte, hogy amióta házasok azóta vitatkoznak épp ezen a kérdésen. A lényeg a lényeg, hogy a férje a kenyeret bulkának hívja fajtájától függetlenül, a felesége pedig batonnak. Majd konyhai filozofálásba merült, hogy a batonban kevesebb élesztő van és valamiért lágyabb íze van. Hogy én is eláruljak valamit, elmagyaráztam honnan jöttem és miért is érdekel engem ennyire ez a kérdés. Elmosolyodva mesélni kezdett a bábuska, hogy az egyetemi évei végén a legjobb barátnője Magyarországba emigrált. Az barátnője az egyetem elvégzése után hozzáment egy néhai Andráshoz, kinek a nevét kiejteni egy egész mutatvány volt a mesélő bábuska részéről. Azóta nem tudtak kapcsolatba lépni egymással az orosz hölgyek.

Egy másik áldozatom inkább egy önkéntesnek nevezhető, hiszen magától hozta fel ezt az összefüggést, a Moszkva-Pétervár közötti kenyér elnevezési szokást. Az nap épp a modern társadalomról tartott előadást a politológia és szociológia professzora, aki a szóbeszéd alapján a szakma nagyágyúja. A professzor a szfinx rejtélye alapján sajnos már három lábon jár. A mondani valója központi része az volt, hogy a modern társadalom úgy, ahogy az elmélet elképzeli nem létezik. Azzal magyarázta ezt, hogy a modern társadalom egyik jellegzetessége a standardizáció, egységesítés és ehhez hasonló további szinonimák. Azonban azzal támadta meg ezt, hogy nem csak egy nemzeten belüli hasadások lelhetők fel a világ több országában, de a nyelvi különbségeket is ehhez a jelenséghez sorolja. Ekkor jött a kenyér példa, hogy „tessenek látni, milyen egy modern társadalom az, amikor Moszkvában batonnak hívják a kenyeret, Pétervárott pedig bulkának?”. Nem szándékozom a modern társadalom valóságosságáról gondolkodni és kedves olvasót terhelni vagy untatni, azonban úgy érzem, hogy a baton-bulka rejtélye még mindig megoldatlan!

Egy másik nem oly nagy rejtély lehet az, hogy vajon a tudósító mégis mivel van elfoglalva? Jogos az a gondolat, hogy ennyi idő alatt Moszkva legtöbb nevezetességét meglehet látogatni, sőt az arany-gyűrű egy-két részét is fellehet fedezni. Kezdhetnénk azonnal az Abramcovóval, mivel nem messze van a szállásomtól. Bevallom az a kívánság, hogy elugrom Kazanyba nem fog megvalósulni.

A heti menetrendem egyszerű. Délután négy órától tartják az egyetemi órákat, amiket itt pároknak hívják. Ezek az órák állandósága annyira stabil és kiszámítható, mint a nyári zápor vagy Batmannek a Joker. Az órákon kívül viszonylag sok idő marad elméletben, gyakorlatban azonban mégsem. A beutazásom a fővárosba másfél-, két óra attól függően hová akarok menni, értelemszerűen ennek duplája a napi oda-vissza utazás időtartama. Tehát, ha csak az órára akarok beérni, akkor legalább délután kettőkor kell elindulnom. Ez úgy van kiszámolva, hogy nem ebédeltem és valószínűleg késve esek be, mint a néhai szaktársam krónikus késés hajlama. Ezért mindennap bent vagyok Moszkvában reggel kilenc-tíz órától este kilenc-tíz óráig. Amikor nincsenek órák, akkor pedig a történeti könyvtárban csücsülök. Ha muszlim vallású lennék, akkor számomra nagyjából olyan ez a könyvtár akár a Mekka. Persze vannak ennél sokkal izgalmasabb helyek is számomra, viszont a történeti könyvtár elektronikus katalógus tárgy és témakör szerinti böngészője egy áldás. Az első napokban a könyvek mennyisége, amikhez hozzányúltam és áttekintettem akkora könyvoszlopot generált, mely alatt majd beleroskadtam míg az olvasó terembe elcipeltem azt. Felállva tőlük a világ sürög forog körülöttem, én pedig részegen battyogok a mellékhelyiség felé.

Összességében őszintén összeömlesztve napi összetételemet ez az összesség jön össze. Ölembe esett megannyi tudás raktára, amiből csak egy falatnyi részletét tudom megkóstólni. Ez az állapot szívemnek fájdalom. A helyzet az, hogy maga az élet is ilyen. Annyi mindent lehet csinálni és annyi felé lehet elindulni, hogy átgondolva döntésképtelen apóriába eshet az ember. Ilyenkor eszembe jut az a pszichológiai eset, amikor bemegyünk egy boltba és a választék szűkössége révén legfeljebb két termék közül kell választani. Ez nem okoz gondot úgy gondolom. Ezzel szemben ez a könyvtár és maga az élet akkora választékot nyújt, mint a kapitalista túltermelés reklámok hadával ellátott piaca. Persze jogos az az álláspont, hogy aki nem tudja mit akar, nem fog tudni választani, amikor eljön a választás pillanata. Ebből a szempontból egy általános női szindrómában szenvedek egy cipő boltban. Érdemes persze megjegyeznem, hogy képviseljem további ellenérveket, hogy minek annyi cipő, ha csak évszakonként egyre van szükségünk. A többi csak díszként porosodik, akár a felhasználatlan tudás, nagy pazarlás. Hadd védjem meg magamat ezúttal, maga a cipő vásárlása vagy a tudás felhalmozása is egyfajta örömet szerezhet a megszerzőjének embertől függően. Ez olyan, mint az erdei mókusok esete a különféle magokkal. Öntudatlanul az erdő valamennyi fája nekik köszönheti, hogy termékeny földre ért. Mivel ezek a jószágok szorgosan gyűjtik a magvakat, de a nagy gyüjtés közepette a magvak egy részéről megfeledkeznek. Mókusoknak pazarlás, de magvaknak megváltás. Azok mindenféle üregekben és kiásott odúkban kicsíráznak, s végül pont a helyi mókusoknak adnak otthont.

Winter is coming

Őszi szürke hétköznapok nehezednek, hiába öltözik be a természet tarka színekbe. A nyári könnyedség múlik, téli fagyról hallani a beszélgetésekben is. „A tél közeledik”, érezni a nők cipőválasztásán, a reklámfalak suba vásárt ordítják, a meghűlés elleni gyógyszerek plakátjai pedig gombamód bukkannak fel a városban. A téli piszkos hófehér öltözékét várja Moszkva.

Az épületek és maga a város építés, ahogy említettem autó centrikus. A hat sávos belvárosi utak árulkodóan azt sugallják, hogy nem gyalogosoknak építették. A helyenkénti kis utcák leginkább összekötő szerepet töltenek be, mintsem a város szerves részei lennének. Homlokegyenest ellentétes berendezkedése van a városépítésnek, mint a kis utcás olasz vagy cseh városok. Ezúton köszönöm Budapest építészeinek, hogy hellyel-közzel gyalogos barát belvárost emeltek, s a mostani törekvések is afelé haladnak. A kis utcás városokban kellemes környezetben lehet sétálgatni és felfedezni a (bel-)város rejtett kis zugait, ahol jutalomként az ember rá lel hangulatos éttermekre vagy bármilyen más egyéb vengédlátóipari egységekre. Ilyen téren Budapest a mai napig tartogat számomra valami meglepni valóval. Ezzel szemben mostohán bánik a gyalogossal a hatalmas Moszkva. Nem fog pepecselni és a hátsó feledet megtörölni, amikor betévedsz egy vengéglőbe. A gigász puszta kisugárzásával fog elámítani. A terek, az utak és épületek nagysága, Moszkva nagyságos aszony ’n a g y s á g a’ és bája. E nagyság, ha jó időben látod megvakít és elszédít. Példának említeném a napsütéses órákat, amikor a Moszkvai Állami Egyetem mellet sétálunk. Az épület tornya ilyen órákban a szemünkbe csillantja azt a tudást, amit az ember itt kaphat meg. A templomok hagymakupolái pedig isteni szikraként pompáznak szemeink előtt. Közelebb tekintve viszont felfedezzük a keleti-kereszténység keresztjén a tüskéket. Nem azt akarom mondani, hogy olyan ez, mint a rózsa tövise, ez egy egyszerű praktikus védelmi eszköz a város légierejétől, ami mindenhová leszáll és pottyantya ürülékét rosszabb esetben a fejünkre.

Az Állami Nyílvános Történelmi Könyvtárat látogattam meg a napokban. Úgy nevezett „Kitaj-Gorod”-ban található a főépülete. Félreértés ne essék, az elnevezés rég múlt időket őrzi, nem a helyi china-town. Mégis különbözik valamelyest a többi közlekedési csomóponttól, az „Arbat”-ot leszámítva. Kezdjük a metró megállónál, ahol kijövet a „Szlavjanszkaja” téren találjuk magunkat. Kirill és Metód a pravoszláv keresztet tartva megjelölték, hogy Kitaj-Gorod az szláv. A tér vonzáskörében pedig monostorok és templomok sokasága rejtőzködik tekervényes kis utcákban, amelyek tele vannak igazán orosz gyorsétkezdékkel. A budapesti bábuskához hasonló ételeket kaphatunk, ám ezek a büfék szakosodtak. Az egyik kedvencem a „Kroska Kartoska”, ami nagyjából pindur krumplit jelent. Az ellentétek országában ne higgyük, hogy a burgonya, amit itt kapunk az magyarországi standard darab. A Kroska Kartoska két öklömnyi tömör-gyönyör, mivel különféle ízesített krumplipürével van töltve, amit kedvünk szerint állíthatunk össze. A levesük se rossz. Viszont a fizetésnél lehetőleg ne kézbe adjuk a pénzt, rakjuk csak le a kassza melletti aprópénz tartóba. Persze megkérdeztem mégis miért van ez a szokás, mire legtöbben a „csak” választ adják mivel valószínűleg maguk se tudják. Egyik helyen azonban elmosolyodva elárulta egy bábuska, hogy a pénzt kézbe adni a fekete piacon szokás. A könyvtárba eljutva azt vettem észre, hogy kevésbé szovjet. Nincsenek hatalmas belmagasságok, se márvány, nincs kétrétegű biztonsági rendszer. Itt minden családias és az elektronikus katalógusokat teljes mértékében használják, sőt anélkül nem igazán tudunk bármit is kezdeni.

Ahogy teltek ezek a napok egyre erősebb kéztetést érzek kifejteni, hogy az orosz, az lehet orosz és orosz a hétköznapi magyar nyelvben – valójában „russzkij és rosszijanin”. Az egyik orosz, aki ízig vérig szláv verejtéket fejt ki magából és nagyjából megfelel annak, amit Magyarországon látunk orosznak. A másik orosz, pedig oroszországi. Minden orosz egyben oroszországi, de nem minden oroszországi orosz. Ebbe a kategóriába belefér minden nemzetség, amely az Orosz Birodalomhoz tartozott. Származhat az kaukázusból, közép-ázsiából vagy szibériából. Első blikkre kocsmákban is ezen megy a filozofálás, ahogy láttam egy dagesztáni és egy orosz férfi között. Nem kell azonban kocsmába menni, az MGU-ban ezzel is foglalkoznak. Nagy fejtörést okoz ez nekik, mert ezeknek a ’megjelöléseknek’ vannak támogatói és ellenvetői a poszt-modern oroszországi társadalomban. Az embereknek szüksége van a történelmi mítoszra, hogy önidentitásuk legyen, mivel anélkül szétszélednének és mindenki a maga útjára ered jobb esetben, rosszabb esetben egymás torkának. A Krími történésekben is a történelmi mítosz kivette a részét - meséli nekem egy professzor asszony. Ezután lehet rokonszenvezni magyaroknak az oroszokkal, mivel itt a déli népek hasonló helyzetben vannak, mint az afro-magyar közösség. Mondjuk azt a különbséget látni lehet, hogy az oroszországi dolgozni fog és akar. Így végül Moszkvának hamar meg kell küzdenie hasonló problémákkal, amikkel Párizs küzd.

Papírok és nők

Oroszországba kiutazni papírmunka és türelem, ott élni vagy éppen túlélni viszont egy robinsoni folyamat. A távolból hallottak és látottak messzi nem fedik a valóság mindennapjait, persze erre számítani lehetett. Ez olyan, mintha túlvilágba kerülsz, lehet számítani rá, de felkészülni nem. A reggelek hűvösek, a délutánok melegek, az esték hidegek. Ha ősszel elővárosból bejárunk Moszkvába és figyelünk megjelenésünkre, úgy tűnik legalább két teljes felszereléssel kell elindulnunk a városba. Egy öltözéket a reggeli és az esti hideg ellen, másik öltözéket pedig a találkozóhoz illendően választunk. Azonban úgy látszik az orosz nők ez alól kivételt alkotnak, mert nem állítja meg őket se az eső sem a szél, hogy ne legyenek nőiesek. Akik pedig nem követik a divatot, azok káposztaként vonulnak be a városba. A távolságok és az idő mértékegysége kitágul. Száz kilométer semmiség, fél órát pedig nem is számolnak. Hiába van hivatalosan kiírva valami az csak útmutató, nem a dolgok rendje. Egy büróba, ha fél órával ügyfélfogadási idő után vagy akár ügyfélfogadási időn kívül megyünk be, van esély az ügy intézéséhez. Némely hely azonban szigorúan betartja a régi rendet, például az Állami Könyvtár.

Az autóbuszok menetrendje például csak tájékoztató jellegű. Túlzott bizalmam miatt a buszmegállóban ágaskodtam egy órát s nem láttam egy buszt sem, pedig háromnak kellet volna érkeznie az idő alatt. Ami a buszokat illeti itt két fajta van alapvetően, megszokott városi tömegközlekedésre használatos autóbusz és ’irány taxi’, amiket „marsrutka”-nak hívnak. Ezek zömében mikrobuszok és előre megjelölt útvonalon közlekednek. Azonban van saját jellegzetességük, amiket jobb, ha észben tartjuk. A marsrutka nem kapcsolódik szervesen a városi tömegközlekedésbe, tehát a moszkvai egységes vonaljegyünket nem használhatjuk azokon. Érdemes tudni hová mész és mikor kell leszállnod. Egy megtelt marsrutka, addig nem fog megállni, amíg valaki nem szól, hogy kiszállna vagy van szabad helye és a sofőrnek kedve. A sok értetlen fordulat közé tartozik a legendás szovjet tömegközlekedési szokás, amit a marsrutkák tartottak meg. Beszállás után az utasok előre küldik a jegyárat, majd szintúgy utastársaikon keresztül megkapják a jegyüket és a visszajárót is egyben.

Szalad az idő, rohan a város és az emberek is igyekeznek tartani a tempót. Azt szokták mesélni, hogy a moszkvai metrón a XX. sz. elején „mindenki” könyvet olvasott. A XXI. sz. elején úgy látszik „mindenki” a tabletét nyomkodja. Nem túlzok, ha azt mondom, hogy minden tizedik embernek van tablete. Ez a jelenség, ahogy felhívták rá a figyelmem a sok utazás miatt lehet, mert ilyen távolságoknál megéri befektetni egy ilyen kütyübe. Ezért is valószínűleg a moszkvai metrón ingyenes wi-fi szolgáltatás van az utazóknak, mivel térerő itt nincs. A legújabb kutatások szerint egy átlag orosz legtöbb idejét az interneten a szórakoztató tartalmak látogatására használja, ezért valószínűleg a metrón nem Puskint, Tolsztojt vagy Pelevint olvassák, hanem különféle játékokkal játszanak. Belekukucskálva a tabletekbe tényleg sokan játszanak.

Hasonlóképpen az orosz nyelvre is lehet számítani, de felkészülni nem. Persze ezt is tanították, hogy a szerves orosz beszéd eltér a tankönyvekben tanultaktól. Az tény, hogy remekül lehet kommunikálni a tankönyvi orosz tudással szinte mindenkivel, azonban a szerves vagy népi orosz nyelv jócskán különbözik attól. Így számtalanszor kialakult az a helyzet, hogy mondok valamit, amit teljesen megért az orosz ember, annak válasza viszont nyelvi akadályokba ütközik. Ilyenkor jön az a monológ, hogy „mi van, nem értesz az emberi szóból?” vagy „jaj, hogy is mondjam ezt el ’egyszerűen’” . Képzelheti kedves olvasó, hogy Budapesten egész magyaros kiejtéssel és mellette ésszerűen hozzáfordulnak, azonban gyors válaszára értetlenség merül fel. Ilyenkor feltámad az a gondolat, hogy „az ország melyik részébül toppant be az értetlenkedő” vagy „hol tanult meg magyarul”? Az utcáról akár benézhetünk egy elővárosi főiskola tanári karába is. A helyzet hasonló, hisz az utcán a tolvaj nyelv fordulatait használják, a főiskolán pedig azokhoz a hasonlatokhoz és parafrázisokhoz nyúlnak, melyek megértéséhez az orosz kultúrkörben kell élni. Itt elhangzott az is, hogy „egy orosz mond egyet, másra gondol, egyebet csinál”. Az elővárosi főiskolánál maradva az oroszok nemek közti viselkedése hivatalos intézményekben eddigi tapasztalatokon férfi központú. Szemtanúja voltam egy ünnepi üdvözlésnek, ahol nő kollégájukat ünnepelték. Nő kollégái fülre ütően kiemelték magas szakmaiságát és kívántak családi boldságot, ezzel szemben a férfi kollégái kiemelték a családi boldogságát és kívántak további sok boldogságot a magánéletében. Így vagy úgy a helyzet hasonló jellemével kiütközik a hétköznapi életben is, ahol „sok nőnek nem jut férj”. Nem vagyok biztos, de hasamra csapva azt mondanám, hogy ez a demográfiai jelenség a második világháborúnak róható fel. Rátérve egy picit a kulisszák mögé, a férfiak között nyílt titok a házasság mellet szerető tartás, főleg azok körében, akik el is tudnak tartani több nőt. Az eltartás itt anyagi és érzelmi, hiszen a szerető rezsi költségeit is fedezik az eltartó férfiak. Ennek az egyetemen is van visszhangja, ha az ember kicsit füleli a női beszélgetéseket. Sokszor van szó gazdag pasikról, akik ide-oda viszik a fiatal egyetemista lányokat és ez 'menőség' tárgya. Eképpen „a harmadik rómában” azaz elv érvényesül, hogy annyi nőd van, amennyit el tudsz tartani. Úgy látszik Moszkva kitűnő környezetet ad a szürke árnyalatokra.

A felgyorsult idő átitatja a gigászt akár egy szivacsot a víz. A felgyorsulásnak hála vagy átka az emberek súlyos állapota, hamarabb kelnek és később fekszenek. Antonhoz hasonlóan dolgozni kell, többet és többet, mert az árak magasabbak és magasabbak, az élet egyre nehezebb és nehezebb, a Putin egyre Putin, a nyugat egyre fenyegetőbb és fenyegetőbb a hétköznapi emberek számára. Úgy látszik pénz az egyetlen, ami ad időt és teret a pihenéshez a pihéhez hasonló emberekre, akiket minden reggel befújja a munka szele a városba. Ennek ellenére öröm és mámor kapott el, amikor beléptem az Állami ’Lenin’ Könyvtárba. Elvégre a könyvtár a tudás megosztása, a tudás pedig hatalom, a hatalom pedig pénz. Olvasójegy kiállítása hamar ment, viszont a bejutáshoz két kapun kellet átkelnem. Az elsőnél egy morgós őr áll csipogós kaput őrizve. Jobb az ilyen moszkvaiaknak csak biccenteni és tovább menni. A második kapunál egy újabb csipogón kell átmenni, ahol kapunk egy kontroll lapot és mégegyszer átnéznek, hogy mindened meg van e. A sikeres bejutás, ami azért nem ördöngős, de mégis rituáléhoz hasonlatos folyamat, egy kellemes kellemetlen. Földszintről felfele menet az első emeletre magas beltér tárul elénk, melynek mindkét oldalán végig futnak a XX. századi írott vagy mai szóval szólva analóg katalógusok. Persze megtaláljuk itt a digitális katalógusokat is, ám csodálkozásomat tovább tetőzte az, hogy az emberek zöme a régi katalógusokat bújja s mit sem törődnek az üresen álló gépekkel. A korosztály változó, de ami szembe ütő különbség a látogatók körében az, hogy míg mondjuk a Fővárosi Szabó Ervin könyvtár lassan inkább Fővárosi Szép Emberek Kifutójára emlékeztet, addig a Lenin könyvtárban nem látni miniszoknyát. A látogatók zöme szelíden van öltözve, nem figyelem felkeltő ruházatban jelenik meg. A látogatók itt nem sietnek, komótosan sétálnak, itt-ott megállnak. Néhányan a lépcsőkön időznek és jóízűen beszélgetnek. Az idő üteme lassan lép. Minden sarkon található egy információs pult, ahol a könyvtáros nénik segítenek az útba igazításban. Ők sem sietnek sehová, elvégzik a dolgukat s csak azután látnak hozzád. Mikor nincs elveszett lélek, akkor pedig elvonulnak hátrébb és rádiót hallgatva saját nézeteiket ecsetelik egymásnak. A könyvtárban egy raktári kérés legalább két órába tellik, minden könyv, amit leveszel a polcról a kontroll lapra felkerül és a nap végére ki se látszol a pecsétektől. Azonban itt megállnék kedves olvasó, a könyvtár többi részét magam sem fedeztem fel, ennyitől is telítődtem na meg órára kellet mennem. Négy órát töltöttem ott, mégis úgy érzem csak négy percet voltam ott.