L'europe complexe

„Nem szeretem a feketéket, de Michael Jacksonért rajongok!”

Pont a napokban beszélgettem egy férfival, aki nagyon hasonlított a Matrix filmből Smith ügynök színészére. Hamar elkezdte azt a véleményt kibontani, hogy az amerikai Apple iPhone-ja az Egyesült Államok lehallgatókészüléke, hogy ezek az okostelefonok mi minden rossz és csúnyaság megtestesítői. A beszélgetés némulásával pedig előhúzta a zsebéből a saját iPhone-ját. Másik nap felfigyeltem egy beszélgetésre két férfi között egy KFC-ben. Épp a politikai helyzetről beszélgettek, bőre eresztve az Egyesült Államok felé ellenszenves nézeteiket, mire az egyik megkérdezi a másikat „...te, ez a KFC honnan is van?”, „KFC? ... hát tudod ez francia, ...francia franchise”. Nem mertem felszólalni, hogy a KFC az Kentucky Fried Chicken-t takar, mi franciához annyi köze van, mint a gulyásnak Brooklynhoz.

A gyorsbüfékből elszakadva, egy-két másként gondolkodó családoknál vagy szakértőkkel folytatott beszélgetések alatt az amerikai jelző jelenleg negatív sugallatát mindenki érzi, azonban sokan úgy vélekednek, hogy a nyugodt kényelmes élet igenis az Egyesült Államokban van. Az egyetemi hallgatók körében is sokan emigrálnának oda, hiába nyilvánítják ki antipátiájukat a kormánya felé.

Kis kalandjaim során azt látom itt Moszkvában, hogy az emberek eszméletében európai mágikus szó. Az elektricskán árulók helyenként utólag botladozva hozzá teszik: „Ez európai minőség! Törökországból importált”. A dohányzóknak a cigarettás dobozon fel van tüntetve, hogy „importált”. Még a telekommunikációs cégek is hajlamosak „eurokapcsolat” címmel fémjelezni magukat. Egy szó, mint ezer az európai szó bűbája betakarja Moszkvát akár egy rockbanda fanatikus lány szobáját a poszterek. Moszkvaiak szeme előtt Európa lebeg, a hátsó zsebükben pedig Ázsia bujkál.

Nem tévednék nagyot, ha emberiség elválaszthatatlan részeként tekinteném az emberek követő vágyát. Kezdődik ez a példakép kialakulásával, annak viselkedésének és értékeinek módszeres vagy ösztönszerű mimikálásával. A felfedezhető környezetünkből kiragadt értékeket, amiket úgy vélünk, hogy értékesek számunkra magunkba olvasztjuk. Ezekből aztán idővel valami más formát alakítunk ki. Mindezt egyszerű leves metaforájára egyszerűsítve hamar felszökken egy kérdés: milyen anyagból főzzük azt, amit eszünk? Német mondás szerint azok vagyunk, amit eszünk.

A főzés folyamatában, melyik szakasza a fontosabb? Az alapanyagok előkészítése, maga a főzés vagy esetleg az alapanyagok kiválasztása? Hasonlóan tekintünk, ha az alapanyag kiválasztásának kérdésére nézünk kíváncsian. Ugyan mi különbség van a baton és a bulka kenyér között, ha mindkettőt ugyanabból a lisztből és többé-kevésbé hasonló eljárással készítjük el, aminek a végén a formája különbözik csak?

Jaj a tészta, hát honnan vegyük vagy teremtsük elő hozzá az alapanyagot? Éppenséggel vegyünk vagy teremtsük – termesszük. A megvétel mellé voksolóknak hamar el kell határozni, hogy kitől veszik meg azt. Nagy hírnek örvendő árustól vagy kevésbé népszerű sejtelmes eladótól? Esetleg hozassunk messzi földről alapanyagot, s egzotikussága tésztánknak garantált vagy hazai kínálótól vegyük meg egy csapásra támogatva honfitársainkat?

Rövidre zárva, mert látom gondolataim félre sikerült csavarjait, az moszkvai emberek fejében az amerikai, európai és nyugati valahogy egymásból kiinduló, de egyik a másiktól merően különböző értelmezések, mely közel felfogható az orosz szecesszióhoz.

„Van olyan tésztám, de nem szeretem. Szeretem azt a tésztát, de nem akarom”